Mozart-nap
„Allzu viel ist ungesund” – tartja a német, és hasonló vélekedés magyarul is ismeretes: „Jóból is megárt a sok”. Van azonban, ami mennyiségkorlátozás nélkül is ártalmatlan – éppen azért, mert „több, mint jó”. Remek. MOZART.
Mihail Pletnyov, Takács-Nagy Gábor Fotó Mudra László
Március 5-én realizálódott az idei, immár hagyományosnak tekinthető Mozart-nap, amelynek ötletéért, életre hívásáért, megrendezéséért Keller Andrásnak tartozunk hálával. Köszönettel pedig a helyszínt biztosító Zene-Szentélynek, a Zeneakadémiának, valamint mindazoknak a művészeknek, akik részvételükkel hozzájárultak ahhoz, hogy a Mozart-kultuszban minél több hallgató érezze magát érdekeltnek.
1 nap – 4 koncert. „Kis-maraton” – vélhetnénk az adatok hallatán, azonban a gyakorlatban nem erről van szó. A négy rendezvény mindegyikének a Nagyterem adott otthont – már ebből is nyilvánvaló, hogy nem műsorfolyamról van szó (idő kell a helyszíni próbákhoz, és nem elhanyagolható a szellőztetés szempontja sem). 11 órakor, 14 órakor, 16 óra 30 perckor és 19 óra harminc perckor kezdődött a négy hangverseny, a legtöbb szünet nélkül. (A valamennyinek a végighallgatására vállalkozó egyszersmind „büfébarát”-nak tarthatta ezt a beosztást, kiváltképp, mivel a kényszerű várakozási idő hasznos eltöltésére nemigen kínálkozott lehetőség. Esetleg legközelebb érdemes lenne ilyen eseményhez időzítve kiállítást rendezni a Solti-terem melletti Átriumban, vagy rövid „ki nyer ma?” jellegű vetélkedőkről gondoskodni – akár társszervezők bevonásával.)
Tény: mindegyik műsornak „friss” hallgatóság jutott, nem halmozódtak egymásra az élmények – amelyek azonnal „emlékké” nemesedve mégis ott kísértettek, s lehetővé tették, hogy a négy rendezvény hangképei többdimenziós-komplex összhatást eredményezzenek.
Mihail Pletnyov és Keller Quartet Fotó Mudra László
„Mind egyre gondoljak csupán, … míg újra hallom” – Tatjána levelének e passzusa akár a mottója is lehetett volna a többségükben a legnépszerűbbek közé tartozó kompozíciókból összeállított hangképalbumnak. Nem kétséges, nehéz lehetett (volna) egy vagy két műsort kiválasztani, olyannyira vonzó volt az összkínálat.
Kitüntetett szerepet kaptak a Mozart által különösen kedvelt hangnemekben komponált művek, amelyekben egyre-másra intonációs típusokra, karakterekre ismerhetünk. Dominált az Esz-dúr (Zongoraötös, K. 452, a 3. hangverseny mindkét műsorszáma: Sinfonia concertante, K. 364, Szimfónia, K. 543), kétszer szerepelt alaphangnemként a g-moll (Zongoranégyes, K. 478, Szimfónia, K. 550), dúr és moll hangnem képviseletében egyaránt megjelent a C (c-moll zongoraverseny, K. 491, C-dúr szimfónia, K. 551) és a D (Prágai szimfónia, K. 504, d-moll zongoraverseny, K. 466). A kizárólag hangszeres műsorok felvezető szövegeiben a nap folyamán a „házigazda”, Takács-Nagy Gábor gyakran hivatkozott operai analógiákra hangnemeket és karaktereket illetően is. Remélhetőleg értő fülekre találtak a lényegi információk, ráadásul a hivatkozások a tekintetben is, hogy arra inspirálták a közönséget: Mozartnak a vokális zenéjét se hanyagolja el…
Mindenki Mozartért töltötte e vasárnap kisebb-nagyobb részét a Zeneakadémián. A választásokban különböző szempontok játszhattak szerepet: ismert-kedvelt művek, felfedeznivaló kompozíciók – továbbá az előadók iránti elkötelezettség.
Fotó Mudra László
A nyitó- és a zárókoncerten a Concerto Budapestet hallhattuk (Takács-Nagy Gábor, majd Keller András vezényletével), a 3. hangverseny vendégegyüttese a Liszt Ferenc Kamarazenekar volt (ugyancsak Takács-Nagy vezényletével), három koncerten vállalt szerepet a Concerto Budapest rezidens művésze, Mihail Pletnyov (két zongoraverseny szólistájaként és két kamaraműben), a Sinfonia concertante két szólistája Kelemen Barnabás és Kokas Katalin volt. A kamarakoncerten a zongoraművész partneréül a Keller Qartet tagjai (Keller András, Szűcs Máté és Fenyő László) társultak, valamint a Concerto Budapest zenekari művészei (Horváth Béla – oboa, Klenyán Csaba – klarinét, Mohai Bálint – fagott és Tóth Bálint – kürt).
Eredményes rendezvény-folyamoknál óhatatlanul is eszembe jut a gyerekkorból ismerős mese az orgonáról: a virágoskertben a kicsi orgonavirágok hiába illatoztak, nem tudták magukra vonni a figyelmet – ezért fürtökbe tömörültek, és akkor minden vártnál nagyobb hatást értek el. Vélhetőleg a négy program mindegyikének intenzívebb érdeklődés jutott, mint ha betagozódtak volna a mindennapi-rendszeres koncertkínálatba. Intenzívebb elkötelezettség a publikum részéről (a bosszantó neszek-zörgések szinte teljes mellőzése!), ami a felcsattanó taps „természetében” is megmutatkozott. Semmi aréna-légkör, mindössze a magas-művészetnek kijáró megbecsülés kortalan és időtlen kifejezése.
Ki-ki személyre szabott mozzanatokat visz magával értékként, és természetesen hozzátartozik az élő előadáshoz megannyi apró „alkalmi” gesztus is. Feltűnhetett, hogy ahány zenekari koncert, annyiféle elhelyezkedése a vonós-szólamoknak (nem említhetem ülésrendként, hiszen a nagyobb vonóskart foglalkoztató zárókoncerten állva játszott a fúvósok mellett a két hegedű- és a brácsaszólam is). A Sinfonia concertante esetében úgy helyezkedett el a két szólista, hogy Kokas Katalin a brácsaszólammal szemkontaktust tudjon tartani. Kelemen Barnabás pedig nemcsak a hegedűsöket „tartotta szemmel”, hanem fontos pillanatokban a Liszt Ferenc Kamarazenekar sugárzóan tehetséges nagybőgősét is, aki kamarazenei érzékenységű „támasztó-basszust” biztosított formailag exponált helyeken. Külön elismerés illeti azokat a fúvósokat, akik szólistaként és zenekari játékosként egyaránt igényes teljesítménnyel örvendeztették meg a hallgatóságot. Vagy inkább: akik fáradságot nem ismerve muzsikáltak, mindannyiunk örömére.
Keller András, Concerto Budapest Fotó Mudra László
Disszonáns mozzanatként a legnehezebben felejthető, hogy a zongoraművész a Mozart-napon – Chopint játszott ráadásként…
A Mozart-nap négy koncertjére fotókkal illusztrált műsorfüzet készült, ugyanabban a szellemben, amelyhez a Concerto Budapest idei évadján próbálunk hozzászokni. A nem hivatásszerűen műismertetők egy része „civil” zenerajongó, rendszeres koncertlátogató – ám a mindenképp a muzsikusok közé sorolható, ragyogó íráskészségű Körner Tamáson kívül senkinek nem sikerül közülük olyan olvasnivalót kínálni, amelynek szubjektivitása olvasmányosan élményszerű, és szakmai jellegű eszmefuttatása nem hagy kívánnivalót maga után (a képzavarokról és helyesírási hibákról nem is szólva…). Öröm az ürömben, hogy ez volt az egyetlen jószándék, amely nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Meg talán a hazai zongoraművészek nehezményezhetik, hogy nem közülük kapott valaki felkérést erre a reprezentatív alkalomra…
