Mozart: A kairói lúd, avagy A rászedett vőlegény – A Magyar Állami Operaház Eiffel Műhelyházának nyitó előadása
Na végre-valahára, többször ide-oda tolt határidő után, bemutatót tartottak a Magyar Állami Operaház új játszóhelyén, az Eiffel Műhelyházban. Ami gyönyörű! És most sincs kész.
Az Eiffel Műhelyház
Fantasztikus a volt vasúti szerelőcsarnok együttes, a bejáratnál ott a makett, hogy mennyi minden lesz itt, Kőbányán, zöldövezetben, raktárak, műhelyek, sportolási lehetőség, mi szem szájnak ingere. Most a színházterem működik már, meg a hatalmas, impozáns, magas, boltíves csodás előcsarnoka, benne egy veretes, múzeumi gőzmozdony, aminek a kéményéből szárazjég is előtör, mintha vidáman füstölne. Lehet bámulni, fényképezkedni. Van ódonan szép vasúti kocsija, abban még némi limlom, gerendák tanyáznak, de őszre étterem lesz benne. Fűtés az előtérben – még éppen szükség volt rá –, módjával, bent az úgy 350 férőhelyes színházban már tisztességes. Az akusztika jónak tűnik, de még változni fog, hiszen a székek is mások lesznek, meg, ha minden igaz, mobil lesz a nézőtér. Itt-ott még festés is elkél. Ahogy az előcsarnokban szintén, ott egyelőre drótok is kilógnak bizonyos helyeken a falból, meg a mosdókban még nem ivóvíz folyik a csapokból, amire magyar és angol feliratokkal buzgón figyelmeztetik a nagyérdeműt. Büfé már van, körülötte leterített szőnyegekkel, kényelmes fotelokkal. Majd parkoló is lesz, gondolom, az épület mellett szürreálisan feltúrt földterületen.
Fotók: Rákossy Péter
Lehet persze mérgelődni, hogy ez már megint milyen magyar módra készült, nem készült el, de örüljünk annak, ami van, én például tényleg veszettül örülök, mert égetően kellett már az intézménynek kamaraoperák, kamarabalettek számára alkalmas játszóhely. Persze borzasztóan kellene már vissza az Operaház épülete maga is, de ott állítólag újra és újra kiderül, hogy hűha, mi mindent kell még megcsinálni, így csak óvatos becslések vannak a megnyitó meglehetősen képlékeny, és nem éppen közeli idejére.
Azt Ókovács Szilveszter főigazgató elmondta az előadás után, a premierbulit megelőzően, hogy a legutóbbi elképzelések szerint a Műhelyházban január 27-én kellett volna állnunk, ami április 15-re tolódott. Amúgy ez most a próbaüzem, erre pénzért nem árulnak jegyeket, regisztrációval, ingyen lehet belépőkhöz jutni nyár elejéig, amit tekinthetjük a ház ajándékának. Amikor ősztől, 9900 forintot kóstálnak majd a tervek szerint a jegyek, akkor lehet morgolódni, ha nem minden teljesen oké.
Az első bemutató A kairói lúd, avagy A rászedett vőlegény című „öszvér”. Azért merem használni ezt a szót, mert Mozart két töredékben maradt operájából gyúrta össze Németh Pál, Toronykőy Attila és Ókovács Szilveszter. Akinek fiatalemberként, 25 évvel ezelőtt fordult meg a fejében, hogy ebből a két operából valahogyan egy produkciót kellene összebűvölni, és már akkor megkereste a felvillanyozó ötlettel Németh Pált, a Savaria Barokk Zenekar alapítóját. Ő ettől nem villanyozódott fel kapásból, de aztán ugyancsak beleszerelmesedett a két csonkán maradt műbe, amiket néhány lemezen azért rögzítettek, és egy-két helyen már előadtak.
A librettón igyekeztek javítani, de hát az így sem lett túl épületes. A „Lúd” szövegkönyvét Giovanni Battista Varesco abbé követte el, Mozart vitatkozott is vele sokat, alighanem rá kellett jönnie, lelkes amatőrről van szó, ezért is függesztette fel a munkát. A história szerint a koros és fukar Don Pippo márki hirtelen bejelenti, hogy kettős nászt fognak ülni aznap este, gyámleányét, Celidorát, ígérete ellenére, nem a szerelméhez, Biondellóhoz, hanem egy gazdag, idősebb grófhoz adja, akinek a gyámleányát pedig ő veszi el. És közli, hogy Celidora akkor lesz a szegény, kiutasított fiúé, „ha a kairói lúd énekére talléreső potyog az égből”. A szerencsétlen lányt, nehogy megszökhessen, vártoronyba zárja. Aki aztán műlúd csalafinta felhasználásával szabadul ki. Nem ragoznám ezt tovább, elég hihetetlen a sztori, még így utólag megreparálva is. De közben a zene mégiscsak Mozart, telis-tele ötletsziporkákkal, gyönyörűséggel, kellemmel, bájjal, és a botor szöveg dacára olykor mély fájdalommal. Bizonyos tekintetben megelőlegezi a Figaro házasságát, sőt a Don Giovannit is.
A régi zene jeles szakértője, Németh Pál karmesteri pálcájától ihletetten, a zenekar látható, hallható lelkesedéssel játszik. Ezt teszik az énekesek, Kovács István, Bakonyi Anikó, Balczó Péter, Szerekován János, Váradi Zita, Biri Gergely, Keszei Bori, Fülep Máté is. Mókáznak, ahogy belefér. Kedvvel bonyolódnak bohózati szituációkba. Nevettetnek. És Toronykőy Attila rendezésében mégis éreztetik, hogy azért nem babra megy a játék, életek mehetnek attól tönkre, ha a beképzelt, önelégült márki tovább basáskodik, nem sikerül mihamarabb megleckéztetni, észhez téríteni. Innen ide, amonnan oda bűvészkedve, ahogy ez a nagy Mozart-operákban is van, valamennyi énekesnek kerítettek egy áriát, hogy mindenki megmutathassa, mit tud. Senki nem vall szégyent, diákcsínyesen szertelen, eleven a produkció. Juhász Katalin eredeti stílusban, hófehérbe öltöztette a szereplőket. És díszletként jókora kirakós kockát tervezett, aminek, szükség szerint, szabadon lehet variálni az elemeit, egészében viszont Mozart képe áll össze rajta. Ezzel is rámutat, hogy a produkció egy puzzle, fantáziadús kirakós játék, ami nem akar többnek mutatkozni, mint ami. Jelzi, hogy ezen a helyen bátrabban lehet kísérletezni, mint egy nagy színházban, lehet újdonságokkal előrukkolni, vagy éppen értékeket menteni, kevéssé ismert régiségeket, mai szemmel átértelmezve, közönség elé tárni.
Nem gondolom, hogy Mozart eggyé toldozott, két eléggé elfeledett operája ettől a premiertől ripsz-ropsz világsiker lesz. De hogy üde, kellemes esete kerekedik ki belőle, és hogy jó nyitánya a Műhelyháznak, azt igen.
