Kései rajongás

|

Mireille Mathieu Budapesten

Járt mifelénk Yves Montand, Juliette Gréco, Gilbert Bécaud (ki emlékszik az Erkel színházi nadrágszakadós koncertjére?), még Charles Aznavour is. De Mireille Mathieu soha.

Mireille Mathieu         Fotó: Wikipedia

 

Ötven éve vártam ezt a találkozást. Na jó,  lehet, hogy csak negyvenkilenc. Vannak álmai az embernek, amelyek elkésve, jócskán elkésve teljesülnek. Vagy egyáltalán nem.

Mireille Mathieu az Arénában – ez először fordul elő. A lemezei persze megvannak. A ’68 táján fellazuló szocialista kereskedelem behozott tőle néhány bakelitkorongot. Ő nem volt fekete bárány, mint a Beatles vagy a Rolling Stones, akiknek a lemezeit csak rejtett csatornákon, például egy külső Rákóczi úti kapualjban lehetett beszerezni. Ám élőben nem hallhattuk, valahogy mindig elkerülte Pestet, pedig a Szovjetunióban gyakorta megfordult. Járt mifelénk Yves Montand, Juliette Gréco, Gilbert Bécaud (ki emlékszik arra az Erkel színházi nadrágszakadós koncertjére?), még Charles Aznavour is. De Mireille Mathieu soha.

Most viszont megindulhattak, főként a plusz ötvenesek, hogy élőben lássák/hallják régi kedvencüket. Szételemezhetnénk, hogy mitől lett nálunk is, ha más nem, lemezsztár, akit csak hallgatni lehetett, színpadon látni egyáltalán nem. Talán az Edith Piaf-kultusz az egyik magyarázat: hogy igen hamar meglett az 1963-ban elhunyt világnagyság utóda. Bár Mireille mindössze 17 éves múlt, mikor Piaf meghalt, de pár év múlva már nemcsak trónkövetelőnek számított, a köztudatban egyértelműen a mindössze 47 évet élt sanzonénekesnő örökébe lépett, s ezt a pozícióját azóta őrzi.

Jaj, csak ne kelljen csalódni benne!

Ezzel a szorongó érzéssel léptem ki a metró kijáratán a budapesti Aréna felé lépdelve. Kevesen vagyunk, állapítottam meg. Legutóbb a Zorán-koncertre tartva háromszoros tömeg lökdösődött a bejáratok felé. A nézőtér is takarékosabb: az eladott jegyek arányában csökkentették nagyjából a felére az ülőhelyek számát. De hát a sanzon mindig is az intimebb műfajok sorába tartozott.

Negyed kilenckor elfoglalja helyét a zenekara, s nemsokára ő is megérkezik. Az első számok bemelegítésként hatnak. Előttünk áll egy hetvenegyedik évét taposó asszony – nem titok az életkora, különben is, a rajongóknak ez mit sem számít. Hirtelenében nem tudom, hová soroljam magamat. Az első számok után nem is ütöm össze a tenyeremet. Várok. Várom a csodát. Ám az egyelőre késik.

Jönnek pedig a dalok szép sorban, ismert és kevésbé ismert számok a Love storytól a Rózsaszínű életig. Meglepetésemre mindegyik nóta végén kisétál a rivalda elé egypár rajongó. Átadják a csokraikat. Eddig azt hittem, tudatlanul, hogy az ilyesmi a legvégén szokás. Akkor is inkább dobálják, s nem kézből kézbe adogatják. Itt és most azonban ez a módi: gyalogolnak az átlátszó fóliába csomagolt fehér és vörös rózsákkal. A dalok is jönnek, megállíthatatlanul, ám mire végre magával ragadna Párizs varázsa, a francia életérzés, Piaf emléke, és nem utolsósorban Mireille lendülete, beáll a szünet. A legrosszabbkor.

Elölről kell kezdeni az egészet.

S akkor jön a varázslat. Pedig minden ugyanaz, mint korábban. A zenészek, a közönség, a színpadról áradó muzsika. És persze ő is. Azaz nem. Aki visszajött a második részre, újjászületett, és újraszült minket. Folyamatosan megteremti nekünk a csodát. Mindegy, mit énekel. Hogy filmdalt kapunk vagy régi Piaf-sanzont. Nem bánunk semmit sem. Hogy nemzetközi blokkot énekel, világnyelveken – vagy anyanyelvén, azokat a dalokat, amiket a legátéltebben tud tolmácsolni.

A bűverő része ezúttal maga a közönség. Réges-régi beatkoncerteken lehetett átélni ilyesmit. A háromszor húszévesek úgy pattannak föl s tapsolnak a számok után, mint egykoron az Illésnek, az Omegának, a Metrónak. Extázis, csak most  fél tíztől háromnegyed tizenegyig. Egyetlen érzés uralja el a színpadot és a nézőteret, s kit érdekel már az, hogy MM miért lépked oly lassan és nehézkesen. Tüzet gyújtott bennünk, és nem enged el. Nem tudjuk, hol tartunk, meddig tartott a koncert és mikor kezdődtek el a ráadások. Benne élünk valamiben, amiért élni érdemes, amiért egyáltalán élni érdemes. Mondjam, hogy mi az? Nem mondom. Aki átélte, tudja, miről beszélek. Aki nem ült ott harmadfél órán át, annak, ha Stendhal volnék, se tudnám elmagyarázni.

Nem búcsúzik a nézőktől, Budapesttől, egyszer csak eltűnik a színpadról, s nem tér többet vissza. Mi meg ülünk ott báván az érzéseinkkel.

Odakinn meg már zuhog a tavaszi eső. Behúzott nyakkal azon mélázunk, ki tudná folytatni, ki léphet majd egyszer az ő örökébe. Talán egyikünk-másikunknak lenne jelöltje.

Mireille Mathieu honlapja

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: