Mendelssohn: Éliás – Müpa
Régóta köztudott, hogy Hollerung Gábornak különleges érzéke van a nagy létszámú (énekkart és zenekart foglalkoztató, oratorikus) kompozíciók iránt.
A szinte plakátszerű, a hallgatóság legkülönbözőbb rétegeit megszólaltató művek egyaránt élményt jelentenek az előadóknak és a hallgatóknak. És a hivatásos muzsikusokkal dolgozó dirigens időről-időre vállalkozik arra, hogy amatőr-félamatőr muzsikusok számára is gondoskodjon az éneklés örömét erősítő fellépésekről.
Kétségtelen: a kovid időszakosan ellehetetlenítette az énekkarok tevékenységét. Éppen ezért nagy öröm, hogy május 8-án ismét megvalósult egy „Énekel az ország” projekt (szervező: Interkultur Hungária) a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében.
Ezúttal Mendelssohn Éliás című oratóriuma csendült fel, mintegy négyszáz dalos ajkán, nyolc énekes szólista közreműködésével, a Budafoki Dohnányi Zenekar atmoszférateremtő közreműködésével. Az előadás végén színpadra lépő karvezetőket tekintve, mintegy tizenkét – kisebb-nagyobb létszámú – énekkar alkotta ezúttal az Országos Egyesített Kórust. Rövid bevezetőjében Hollerung Gábor köszöntötte a közönséget, és megköszönte érdeklődését csakúgy, mint a résztvevő előadók lelkesedését, ügyszeretetét. Megdöbbentő volt a következő mondatából szembesülni a ténnyel: nem mondhat köszönetet támogató(k)nak, mivel nincs(enek). Az értelmes-értékes ügyért való „áldozathozatal” tehát elsősorban az aktív résztvevőké, hiszen a hallgatóság számára az élmény ténye elfedi a háttérinformációkat.
Hollerung Gábor Fotó: Budafoki Dohnányi Zenekar
Megtudtuk, mintegy véletlen választás eredménye Mendelssohn oratóriuma, amely a hit, az akarat és a cselekvés diadalát hirdeti, mondanivalójával mindig aktuális. A kivetített magyar szövegnek köszönhetően, értő hallgatók követhették a monumentális alkotást. A nyolc szólista nevét tartalmazó tájékoztatót hiába is keresett volna bárki – ki-ki arra kényszerült, hogy korábbi élőzenei élményei alapján felismerje (beazonosítsa) őket. A női énekeset illetően könnyebb dolgunk volt: Sümegi Eszter, Megyesi Schwartz Lúcia, Csereklyei Andrea és Balogh Eszter megannyi hangverseny-látogató kedvencei közé tartozott/tartozik. A címszerepet éneklő basszus az egyetlen, akinek teljesítménye megkérdőjelezte a műsorválasztás létjogosultságát. A kulturáltan éneklő, nemcsak a szólamát megbízhatóan tudó, de a mű egészének koncepcióját is áttekinteni tudó szólista hangjának volumene bántóan kevésnek bizonyult ebben a hatalmas apparátusban. Minden elismerés megilleti a karmestert és a zenekart, amiért maximálisan igyekeztek alkalmazkodni ehhez a sajátos adottsághoz.
Nem vitás: a 400 dalosnak nem mindegyike volt a helyzet magaslatán – de a mennyiség jótékonyan befolyásolta a minőséget – és így a gyengébb képességű, ám lelkes kórustagok is részesülhettek az életre szóló élményből. Az alkalmanként „tátogó” kevesek ténye elhanyagolható a mellett a lelkesedés mellett, amely jelentősen nagyobb számú dalostársuk arcáról sugárzott. És öröm volt látni, hogy fiatalok is szép számmal vettek részt a produkcióban.
A zeneirodalom oratórium-készletét áttekintve, kétségtelen, hogy a magyar nyelvű alkotások apró hányadát teszik ki csupán. De talán el kellene gondolkozni azon, hogy a hazai oratóriumtermés ismeretlen tájain is érdemes lenne barangolni – a szövegtanulás (és főképp a szöveg értő interpretálása) számottevően kevesebb munkát jelentene, és az ily módon némiképp könnyebb, ugyanakkor szinte ismeretlen zenei anyag felfedezése (és megismertetése a közönséggel) újfajta, másfajta élményt is jelentene.
