Maxim Vengerov a MÁV Szimfonikus Zenekarnál
A szokásosnál is nagyobb figyelem jutott a MÁV Szimfonikus Zenekar Szőke Tibor mesterbérlete második estjének, melynek műsorán Beethoven Hármasversenye és VII. szimfóniája szerepelt.
Maxim Vengerov Fotó: Benjamin Ealovega
Korántsem véletlen, hogy a Müpa negyedéves műsorfüzetében a február 22-i hangversenynél Maxim Vengerov képe szerepelt. A nemzetközileg is magasra értékelt hegedűművész pályájának korai nagy sikerű szakasza óta többször fellépett Budapesten, így a magyar hangverseny-látogatók kedvencei közé tartozik. Amióta karmesterkedik is, méltán megkettőződött az iránta tanúsított érdeklődés. Nála a részleges pályamódosítás indokolt volt: vállsérülését követően képezte magát e területen, az pedig külön öröm, hogy a mintegy fél évtizednyi kényszerszünet után ismét fellép hegedűsként is. Mellette, természetesen, marad a vezénylés (és a tanítás, amelynek haszna, nyilvánvalóan, felbecsülhetetlen).
Éppen ezért még a szokásosnál is nagyobb figyelem jutott a MÁV Szimfonikus Zenekar Szőke Tibor mesterbérlete második estjének, melynek műsorán Beethoven Hármasversenye és VII. szimfóniája szerepelt.
Pódiumművészi tapasztalatai birtokában Vengerov nem vállalkozott afféle hivalkodó bűvészmutatványra, hogy a Hármasverseny egyik szólistájaként irányítsa is a zenekart, hanem társ-karmesternek azt a Christoph Campestrinit választotta, aki korábban beugrással „helyettesítette” őt e zenekarnál (Bruckner IX. szimfónia, 2019-ben). A vendégkarmester-járáson edződött zenekar számára nem jelentett problémát a kétféle irányítást követni.
A karmester Vengerov számára kétségkívül a hegedűverseny-irodalom az ideális irányítanivaló; olyankor az a feladat hárul rá, hogy olyan zenekari közegről gondoskodjék a szólista számára, amelyet akár a maga számára is ideálisnak tartana, szólista-múltja (és jelene) megannyi tanulságos tapasztalata birtokában.
A szimfonikus repertoárt illetően gyakran a vendégkarmesterség szküllája és kharübdisze közé kerül; főként ismert-kedvelt repertoárdaraboknál kell kevés idő alatt mérlegelni, hogy hol „nyúl bele” az adott zenekar korábban kialakított hangzásképébe. Maximum módosításról lehet szó, teljes átstrukturálásra aligha lehet esély. S a rutinos vendégdirigens ilyenkor általában arra szorítkozik, hogy a nagyformával törődik elsősorban, és alkalmanként avatkozik bele a hangzáskép módosításáért a részletekbe. Vengerov nagy szabadságot adott a MÁV Szimfonikus Zenekarnak, felértékelve ezzel a szólamokat és a zenekari szólistákat, egyszersmind – főként a mű elején – némi tanácstalanságot is keltve. Hiszen az egyes játékosok a saját helyükről „másképp hallanak”, mint az összkép kialakításáért felelős dirigens (a zenekari játékosból lett karmesterek megkerülhetetlen tapasztalata), épp ezért az arányok összehangolásának finomságában jogosan tanácstalanok. Szerencsére a VII. azok közé a művek közé tartozik, amelyek „lekötik a figyelmet” és szinte „bármilyen” interpretációban sikeres fogadtatást biztosít. Más kérdés, hogy az már mérhetetlen (feloszthatatlan), hogy a sikerből milyen arányban részesül a szerző, a mű, a karmester és a zenekar…
Vengerov a karmesteri rátermettségét leginkább a III. tétel pregnáns indításainál éreztette, amikor kitűnő „avizóval” indította valamennyi formarészt. A lelkes muzsikusok pedig tudásuk legjavát adták mindvégig, úgyhogy a hallgatónak sohasem lehetett olyasfajta hiányérzete, hogy részletezőbb karmesteri irányításra lett volna szükség.
A taps tehát ezúttal sem egyértelműen mérvadó. Érdemes viszont megemlíteni, hogy a hírhedett köhögés-krákogás áramlat ezúttal kizárólag a tételszünetekre szorítkozott. Vagyis, ilyenkor „lazított” a kevésbé rutinos (tegyük hozzá: kevésbé kulturált) hallgató a – számára talán szokatlan – koncentrációt követően. Higgyük, hogy így volt.
A hangverseny nagyobbik élményét, éppen az új tapasztalatoknak köszönhetően, a Hármasverseny jelentette, melyben Vengerov szólistapartnere a hazai fiatal előadóművészek két méltán elismert képviselője, Devich Gergely és Ránki Fülöp volt. A puding próbája az evés – e közhely kényszerű mércéje a Hármasversenynek, hiszen időről-időre felmerülnek a vitathatatlan remekművek közül kirekesztett kompozícióval szembeni fenntartások. Amikor a kiváló előadásnak köszönhetően elsöprő sikert arat, akkor a dicséret egyértelműen a művészeknek jut – amennyiben kevéssé hatásos az előadás, a művön szokás elverni a port.
A beethoveni zene rajongója képes fenntartások nélkül lelkesedni e műért (is), megérdemelt hálával illetni az előadói teljesítményt, amennyiben biztosították az élményt. Erről gondoskodtak koncertünk előadói is. Ránki Fülöp szuverén biztonsága megkérdőjeleztette, hogy vajon tényleg „kedvezményeket tett” a szerző tanítványa, Rudolf főherceg kedvéért… Igényes szólama kiforrott zeneiséget igényel, erről győződhettünk meg. Devich Gergely gordonkája hihetetlen közvetlenséggel dalol, ami azzal is összefüggésben lehet, hogy a művész az igényes-szép hangok képzését szinte „magánügynek” tekinti, a hallgatói figyelmet a remek vonókezeléssel megformált dallamokra irányítva. Kamaramuzsikusi érzékenységgel kereste a kontaktust vonóspartnerével, a gyönyörű hangon játszó, ám szólamát sohasem önálló szólistaként hangsúlyozó Vengerovval. Camapestrini lelkesen fogta össze a tételeket, alapos műismeret birtokában érezhetően igyekezett méltó környezetről gondoskodni – ami aligha jelenthetett problémát, a remek formában lévő MÁV Szimfonikusok élén.
