Magyar kincsek a Pesti Vigadóban
Matuz István a fuvolások különlegessége. Ami abban is megmutatkozik, hogy nála több generációval fiatalabb zeneszerzők műveit is gyakran kelti hangzó életre, részvételével inspiráló erőt adva a legújabb kortárs-törekvéseknek.
Matuz István Fotó: Concerto Budapest
A nagy ünnepeknek oktávájuk van (nyolc napos időudvar veszi körül őket), a kerek számú évfordulók érvénye ennél jóval terjedelmesebb. Matuz István 70. születésnapját éppen két héttel előzte meg az első „Matuz 70” est, amelyet remélhetőleg még sok követ majd a naptári év folyamán.
A Concerto Budapest hangversenyeinek „Magyar kincsek” sorozatcíme ezen az estén kettős vonatkozású: az alkotó- és előadóművészekre, alkotásokra és interpretációkra egyaránt érvényes. Mint az est dirigense, Rácz Zoltán felhívta rá a közönség figyelmét, öt olyan mű került műsorra, amely a zenekari játékosoknak újdonság volt, ha úgy tetszik, személyes bemutatóként szólaltatták meg a darabokat. Öt, ritkán játszott, egyszersmind (hozzáférhető felvételeik figyelembevételével is) ritkán hallható kompozíció csendült fel, olyan előadásban, amelyen a szó legjobb értelmében érződött a frissesség. Valamennyi játékos intenzív jelenléte minden pillanatban érezhető volt, a teremtő aktivitás légköre hatotta át a műveket.
A műsorösszeállítást tekintve annyiból is különleges volt a program, hogy Kodály Nyári este című kompozíciója mellett négy versenyművet tartalmazott, közülük három kimondva-kimondatlanul fuvolaverseny (Bozay Attila: Pezzo concertato No. 3, Dubrovay László: Concerto fuvolára és negyven vonósra, Petrovics Emil: Fuvolaverseny), Kocsár Miklós művében két szólisztikus fuvola szerepel (Concertino per due flauti, cembalo ed archi).
A legnagyobb élményt természetesen az ünnepelt adta, aki fiatalokat megszégyenítő erőnléttel, szellemi és technikai koncentrációval játszotta a stilárisan és hangulati-érzelmi töltésükben jelentősen eltérő darabokat. A Kocsár-műben, szólista-partnerével, Kaczander Orsolyával (a Concerto Budapest szólófuvolásával) eszményi kamaramuzsikusi érzékenységről is tanúságot tettek.
Magyar kincsek – e sorozat második estjén bárki megbizonyosodhatott arról, hogy magyar szerzők hallgatásra ítélt partitúrái között vannak kincsek. Különböző karátszámmal, stilárisan esetleg a napi trendtől kisebb-nagyobb távolságra, de értékük nem vitatható. És az előadás arról győzött meg, hogy a zenekari játékosok számára sem csupán kötelezettség volt ezek megszólaltatása, hanem mindegyikben találtak valamit, amitől méltó a figyelemre.
Mert miközben darabról-darabra érződött, hogy mindegyik magyar, kétségkívül egészen eltérő hangzásvilágok szólaltak meg. Megkockáztatom, a művek keletkezésének idejének ismerete nélkül korántsem biztos, hogy sorrendbe tudtuk volna állítani őket. Mondjuk, hangzásvilága alapján legtöbben Dubrovay Concertóját „tippelték” volna legkésőbbinek, habár a szerző életművének ismeretében elbizonytalanodhatunk, hiszen több évtizede fáradhatatlanul kutatja a hangszerek különleges, korábban ki nem aknázott hangszín (s ezzel összefüggésben: játékmód-) lehetőségeit. Fuvolaversenyének sajátos ízét a viszonylag halk dinamikai tartományt nüanszokkal-árnyalatokkal gazdagon betöltő vonós-kíséret adta, amihez a szólista megmérettetésére alkalmas fuvolaszólam társult. A darab egyébként 1979-ben készült, s mint Rácz Zoltán bevezetőjéből megtudtuk, eddig mindösszesen egy rádiófelvétele készült, hangversenyteremben most hangzott el először. Tehát, akár bemutatónak is tekinthetjük. A mű emlékezetes hangzását – amely már-már természeti élmény jelentőségre tett szert – a C hangnak különböző játékmódokkal létrehozott részhangjai és felhangjai jelentették.
Időben legkésőbb Kocsár Miklós Concertinója született (1999), amelyet korábbi két-fuvolás darabjának bemutatását követően a bemutató Berényi Beának és Dratsay Ákosnak dedikált. Ez a mű azzal lepett meg, hogy az archaizáló apparátus (fuvolák vonósegyüttes és csembaló kíséretével) mennyire természetesen szólaltatja meg azt a sajátos hangzásvilágot, amelyet leginkább Kocsár (nemzetközi méretekben is jelentős elismerést kiváltó) kórusműveiből ismerünk.
A kései Bozay-opusz ideális nyitószámnak bizonyult. Habár az életműnek abban a periódusában készült, amikor a szerző letisztultságra törekedett, nem mentes attól a szándéktól, hogy a szólistának extrém játszani valót adjon, talán csak az anyag szokatlan szervezettségéből adódóan nehezet. Töményen tálaltatja a futamokat, s egyáltalán, a kísérettel egyensúlyt tartó szólisztikus játszani valót. Ami, Matuz István tolmácsolásában, arra készteti a hallgatót, hogy részleteibe menően kövesse a hangzást.
A 20. századi (egyetemes) zeneirodalom alapos ismeretében Rácz Zoltán biztos kézzel (s főképp, konkrét hangzás-elképzelések birtokában) vett részt a ciklikus művek felépítésében.
S bár előre felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy a második részben felcsendülő két mű fiatal (mondhatni, pályakezdő) szerző alkotása, tehát „úgy hallgassuk”, ez kissé félrevezető volt. Mert „elszámolt” a Kodály-mű sorsával is, hogy mintegy két évtizeddel később Toscanini javaslatára vette elő s dolgozta át fiatalkori zenekari művét a szerző, s ebből könnyen kitalálhattunk, hogy az átdolgozott verziót halljuk, amin érződik a szerzői tapasztalat.
Mindenesetre, aki hallotta január 7-én a Nyári estét, az atmoszférateremtő interpretációnak köszönhetően megfeledkezett a kinti zimankóról. S remélhetőleg az itt nyert Kodály-tapasztalatok hozzájárulnak ahhoz, hogy a Concerto Budapest műsorterveiben máskor is, minél többször szerepeljenek a szerző művei. Mert csak a nívós előadásoknak köszönhetően képes a közönség fogalmat alkotni egy-egy szerzőről, műről – s úgy tűnt, a zenekari játékosok szívesen ráhangolódtak a kodályi dallam- és harmóniavilágra.
Az est befejező száma Petrovics Emil Fuvolaversenye volt, amelynek fergeteges táncfináléja méltón zárta a műsort. Az öt mű közül ez az egyetlen, amely 1958-as bemutatója óta kisebb-nagyobb rendszerességgel szerepel zenekari estek műsorán, tehát, amelyet szólistaként több fuvolista is játszott.
Azt mondom, fuvola… – hangkép-emlékekből pasztorális dallamok kerülnek elő, és megannyi más. Ezekből a „más”-okból kaptunk fergeteges ízelítőt, az ünnepelt – szólistaként is méltán ünnepelt – Matuz Istvánnak köszönhetően. S köszönhetően a műsortervezésnek, amely lehetővé tette e ritkán hallható kompozíciókkal való találkozást. Sokak, köztük sok muzsikus számára. Mert a fuvolások: különleges csoport a muzsikus-társadalomban. Nyitottak, érdeklődőek a játszani való újdonságok iránt csakúgy, mint egymás szereplései iránt. Most is szinte „névsorolvasást” lehetett volna tartani a nézőtéren… Annál is inkább, mivel több generáció közvetlenül vagy közvetve Matuz István tanítványának vallhatja magát (az indexben dokumentáltakon túl kurzusok vagy akár alkalmi meghallgatások jóvoltából, s főképp: azoknak az immár fuvolás-köztudatba bekerült újításoknak a révén, amelyek vagy Matuz Istvánnak köszönhető felfedezések, vagy általa, az ő külföldön szerzett tapasztalatainak továbbadása során váltak magyar előadói közkinccsé).
„Nem láttam (hallottam) még 70 éves fuvolást játszani” – mondta álmélkodva egy fiatal muzsikus. Nos, a jelenség nem példa nélkül való. Jean-Pierre Rampal épp 70 évesen mutatta be Penderecki Fuvolaversenyét. Abban viszont tökéletesen igaza van az elismerését ily módon kifejezőnek, hogy Matuz István valóban a fuvolások különlegessége. Ami abban is megmutatkozik, hogy nála több generációval fiatalabb zeneszerzőknek a műveit is gyakran kelti hangzó életre, részvételével inspiráló erőt adva a legújabb kortárs-törekvéseknek. Bárcsak hasonló hallgatottság jutna a különböző helyszíneken (leggyakrabban talán a Nádor Teremben) megrendezett, későbbi műveknek, mint amilyet most az ünnepi esemény kapott a Pesti Vigadó Dísztermében.
