Grubinger és közönsége

|

Müpa

Először (mindenfajta előzmény nélkül) Salzburgban a Felsenreitschuléban láttam-hallottam, s rögtön megtanultam a nevét. Martin Grubinger azóta olyan „hívószó”, amelynek a legzsúfoltabb elfoglaltságok idején is „zöld utat” adok. A legutóbbi élő koncertélmény tovább erősítette ezt a meggyőződést.

Április 28-a különleges zenei élményt ígért: a Luxemburgi Filharmonikus Zenekar szólistaként Martin Grubingerrel lépett fel a Müpában. Aligha irigylésre méltó a koncertajánlókat készítők helyzete; mit hangsúlyozzanak „közönségcsalogatóként”, különlegességet, ritkaságot – ráadásul oly módon, hogy a célközönség megsejtse: korántsem marketingfogásokról van szó.

A legnagyobb vonzerőt kétségkívül az idén 40 éves osztrák ütőhangszeres fenomén jelentette – mindehhez társult az élőben ritkán hallható együttes (élén Gustavo Gimenóval, aki 2015 óta tölti be a zeneigazgató tisztségét), valamint két bemutató: ősbemutatóként a Müpa felkérésére komponált darabja Varga Juditnak, starts buried deep (mélyre temetett csillagok) címmel, magyarországi bemutatóként pedig az izlandi Daniel Bjarnason kompozíciója, Versenymű ütőhangszerekre és zenekarra. Az újdonság-félidőt követően Rimszkij-Korszakov Seherezádéjának élvezetes-gyönyörködtető előadásával örvendeztette meg a közönséget a zenekar.

Vizuális típusúak előnyben – de a többieknek is szinte fölzárkózási lehetőséget kínált ez a műsor. A némiképp rutinos Müpa-látogató megtanulhatta: érdemes felkészülni a bejáratnál kézhez kapott műsorfüzetből, kiváltképp ismeretlen művek esetében. Varga Judit esetében elég volt annyi információ, hogy a művet a járvány inspirálta, a címadás utalás a Covid-19 áldozataira is. Innen beindult a 19. században a programzene által aktivizált asszociativ fantázia, és a kortárs-mű akadálytalanul eljutott a közönséghez, a tetszésnyilvánításból következtetve, eredményesen. A szakmai(bb) hallgatóság ismét megbizonyosodhatott arról, hogy az alkalmazott és filmzene területén képzett és jártas szerző gazdag „szókinccsel” kommunikál, egyszersmind közérthetően – előadóknak és hallgatóknak egyaránt.

Pozitív visszajelzés a műsorszervezőknek: eredményesen lehet feltölteni a szakadékot (avagy lebontani a falat) a nagyközönség és a kortárs zene között.

„Variációk programzenére”: tanulságos információkkal gazdagodtunk a műsorfüzetből a versenymű kapcsán is. Aligha a nemzeti sajátosság („Izlandon nem adunk azonnal nevet a gyermekeinknek, gyakran hónapokat várunk a kereszteléssel”) késztette a szerzőt arra, csak a mű meghallgatása után adjon „programot” a háromtételes darabnak. Nem új ez a technika (legfeljebb nem mindig került dokumentálásra az ilyesfajta sorrend a 19. században), inkább annak a jele, hogy a szerző (többlet-)fogódzót kíván adni a hallgatóságnak. A Martin Grubingernek komponált mű esetében voltaképp elég lett volna a látvánnyal megerősített hallgatnivaló is. Az utólagos tételcímek (Harangok – Átjáró – Sötét partok) nélkül sem igényelt erőfeszítést a figyelem ébren tartása. Hatásos volt, amikor két zenekari ütősjátékos – mintegy concerto grossóra emlékeztetve – társult a szólistához, a pódium mélyéről előtérbe kerülve. Érdekes volt látni a timpani-hangolást, dallamhangszerré téve az instrumentumokat. Minden bizonnyal inspirálta a zenekari játékosokat a kitűnő szólistával való kamarazenei érzékenységű együttjáték.

Martin Grubinger a megjelenésétől kezdve aktivizálja az érdeklődő figyelmet: senki sem akar lemaradni vélt, várható „poénról”. Mert mindig történik valami figyelemreméltó, különleges. Ebből következően viszont összehasonlíthatatlanul több személyesen megélt élménnyel gazdagodik valamennyi hallgató! (Instrukciók nélkül, megfigyelési és egyéb szempontok mellőzésével. Csak remélni lehet, hogy a figyelem intenzívvé galvanizálása mind több zenehallgatónál válik készség-szintűvé!)

És éppen eme intenzitás-növekedés következménye, hogy mindeközben jutott figyelem a zenekari teljesítményre is – a második részben viszont önfeledten átadhattuk magunkat a gyönyörködésnek. Különleges játéka az életnek (a zenélésnek?), hogy a soknemzetiségű együttes (az ismertető tanúsága szerint mintegy 20 nemzetből valók a játékosok) milyen gondtalanul jut közös nevezőre a zene birodalmában. Máskor az azonos iskola neveltjeinek homogén játékát csodáljuk – most a zenére, a kifejezésre koncentrálásnak az egységesítő erejére figyelhettünk fel.

Martin Grubinger az idén ünnepli 40. születésnapját. Régóta „sztár”, szólistaként, versenyművek szólistájaként és együttesének, a Percussive Planet Ensemble-nek a vezető kamaramuzsikusaként is. A koncertélmény hatására újranéztem, -hallgattam 2010. május 10-i kölni koncertjük DVD-felvételét. Ugyanaz az attitűd, változatlan technikai perfekció, azonos minőségigénnyel – s nem utolsósorban: játékörömmel. Ami a lehető leghatásosabb gyógymód a kiégés, a rossz rutin lélekölő hatása ellen. Egyedülálló produkciójából talán ez lenne a legkönnyebben átvehető…

CÍMKÉK: