Maraton a Müpában

|

Brahms-maraton

Szereti Ön Brahmsot? – Françoise Sagan megfilmesített regényének költői kérdése általános igenlő választ kap – de vajon mikor merjük feltenni a kérdést, emberre és művészre vonatkoztatva: Ismeri Ön Brahmsot?

Már első alkalommal minden elképzelést felülmúló lelkesedésre talált a Fischer Iván ötletét megvalósító, egész napos koncertsorozat. Nem túlzás azt állítani: az egész országot mozgósította, hiszen ez a vállalkozás általános érvénnyel tette mindenki személyes ügyévé a komolyzenét. A reflektorfénybe került szerző életművéből 11 rövid hangverseny keretében kínál ilyenkor ízelítőt előadóművészeink megannyi kiválósága. A tavalyi maraton lehetőségein két szerző, Schumann és Mendelssohn „osztozott”, így a 10. maraton után 11 zeneszerző munkásságába kapott betekintést a rendszeres érdeklődő.

A kedvező közönségfogadtatást megannyi szempont biztosítja. A hangzó bőségkosárból ki-ki kedvére, saját szempontjai szerint válogathat. Az idősek és a mozgásukban korlátozottak, akik nem szívesen vállalkoznak esti hangverseny-látogatásra, felkeresik a délelőtti és kora délutáni koncerteket. Mások a kedvenceiket „mazsolázzák ki” a gazdag kínálatból, míg a ritkaságok kedvelőinek is jut felfedezni való. És akkor még nem is foglalkoztunk az előadókkal, akik további vonzerőt jelenthetnek a hallgatóságnak. Ráadásul, jutányos áron jutni az értékes programokhoz.

A „menetrend” zökkenőmentes: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben és a Fesztiválszínházban felváltva kerül sor a programokra, s mivel az MTVA jóvoltából a rádió egyenes adásban közvetíti az egész nap hangversenyfolyamát, biztosított, hogy ki-ki átérhet egyik helyszínről a másikra. Kezdettől kínálkozik a nagy kaland: végighallgatni valamennyi élő műsort (közben az Előadóteremben ingyenes vetítések folynak, világhírű előadóművészek felvételeiben gyönyörködhetünk). A záró koncerten, amely hagyományosan a Budapesti Fesztiválzenekaré, Fischer Iván vezényletével, rendre megtapsolja a közönség azokat a vállalkozó kedvűeket, akik végigülték a koncerteket. Az idén Johannes Brahms muzsikája vonzott népes érdeklődő tábort a Müpába. S ha elszórtan voltak is üres helyek, összességében többszörösen is telt házasnak mondható az épület kihasználtsága. Ennek különleges súlya van, ha meggondoljuk: pusztán a hallgatni való otthon (kényelmesen és teljesen ingyenesen) is hozzáférhető a rádióközvetítés jóvoltából. S éppen ebben látom a maraton-rendezvény felbecsülhetetlen hasznát: az élő zenehallgatás élményéhez visszaédesgeti azokat, akik már-már leszoktak róla, egyszersmind új közönséget teremt: az egy órányi terjedelmet meg nem haladó hangversenyekre érdemes gyerekeket is vinni. A fiatalok számára (bár nemcsak nekik!) további érdekesség az Üvegterem ingyenes sorozata, ahol a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói játszanak (akiknek remek pódiumgyakorlat ez!).

Az érdeklődés intenzitása közvetetten olyan jelekből is felmérhető, hogy a Fesztiválszínház valamennyi koncertjére már december elején valamennyi jegy elkelt. Szerencsére mindig vannak „túlbiztosítók”, akik utolsó pillanatban kénytelenek túladni a felesleges jegyeiken – az ilyen last minute jegyvadászat izgalma is hozzátartozik a maratonok légköréhez. És a szervezések, baráti közösségek programjának összehangolása, valamint váratlan találkozások élménye.

Voltaképp a Brahms-maraton teljes programjának az áttekintése döbbenti rá a zenebarátot a muzsika szépségeinek felbecsülhetetlen gazdagságára. És az életműére, hiszen még ennyi műsor alapján sem állíthatjuk, hogy keresztmetszetét kaptuk az oeuvre-nek.

A hat zenekari hangverseny műsorában magától értetődő, hogy helyet kapott a négy szimfónia. Az elsővel nyitotta a műsor-folyamot a Concerto Budapest, Keller András vezényletével. A II. szimfóniát Berkes Kálmán irányításával a Győri Filharmonikus Zenekar játszotta (e mű ősbemutatóját az a Richter János, azaz Hans Richter vezényelte, akinek apja alapította a Győri Filharmonikus Zenekar jogelődjét. Jó választás volt ez a műsorszám, amely tehát „családban maradt”). Közben a Fesztiválszínházban a Budapesti Vonósok szólaltatták meg (jelentős fúvós játékos közreműködésével) az I. (D-dúr) szerenádot. E művet is játszotta nemrég a MÁV Szimfonikus Zenekar, amely együttes Brahms halálának centenáriumi évében négy korongon örökítette meg további művek társaságában a szimfóniákat. Ők most a III. szimfóniát szólaltatták meg, karmesterük Csaba Péter volt. A IV. szimfónia a Kovács János vezényelte Nemzeti Filharmonikusok programjára került. A Pannon Filharmonikusok (mindmáig az egyetlen a vidéki zenekaraink között, amely bérletet hirdet a Müpában, ráadásul ehhez lelkes törzsközönséget is toborozva!) decemberben Bogányi Gergely szólójával, Gérard Korsten vezényletével játszották itt az I. (d-moll) zongoraversenyt, ezúttal viszont állandó karmesterük, Vass András irányításával, Várjon Dénes szólójával.  A Budapesti Fesztiválzenekar ez évi újítása az volt, hogy meglepetéskoncertet hirdetett. Ez a szellem nem idegen Fischer Iván kétségkívül innovatív szellemű műsortervezésétől, az azonban valódi meglepetés lett, hogy a tényleges műsor kialakításában a megszavaztatott közönség is részt vehetett. Megvallom, magam másfajta meglepetésben reménykedtem; miután novemberben Kádár István szólójával remek előadásban hallhattam Hindemith Hegedűversenyét, abban bíztam: zenekari önerőből kiállított szólistával/szólistákkal hallhatunk versenyművet. Is, merthogy azt borítékolni lehetett: énekelni is fog a zenekar, ami megunhatatlan és megszokhatatlan élmény. A közönség közreműködésével kialakított műsorban végül is szimfóniatételek és Magyar táncok szerepeltek. Megint megcsodáltuk a daloló hangszeres művészeket, és igazi ritkaság-kincsként Brahms g-moll zongoranégyesének fináléját tűzték műsorra, Arnold Schönberg zenekari letétében (ez Fischer Iván „választása” volt).

A Fesztiválszínház délutáni programjain két rangos kamaramű szerepelt, a Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusainak előadásában a h-moll klarinétötös, valamint a Kelemen Kvartett, Makszim Riszanov és Kokas Dóra tolmácsolásában a B-dúr szextett. Brahms korántsem elhanyagolható vokális muzsikáját a Cantemus Vegyeskar műsora képviselte, Szabó Soma vezényletével (a Szerelmi dalkeringők négykezes zongorakíséretét Zentai Károly és Bizják Dóra játszotta). Az időérzet szubjektivitásának bizonyítéka, hogy ez a hangverseny elementáris hiányérzetet okozott. Éspedig azért, mert a rövid műsorszámok pihentető hallgatnivalóját kevésnek éreztük. Túl azon, hogy a Cantemus Vegyeskar hallgatása mindig örömforrás, a hallgató ezúttal csalódott: mintha kizárólag előétellel, vagy kóstolóval kellett volna csillapítania zeneéhségét. Ebben a hiányérzetben az is közrejátszhatott, hogy – leszámítva a zárókoncert meglepetés-kórusát – ez a műsor képviselte önmagában a vox humanát. Ráadásul, éppen ezzel a hangversennyel egy időben került műsorra az Üvegteremben a Brácsadalok, az Előadóteremben pedig ekkor vetítették az Altrapszódia felvételét…

A Brahms-maraton másik nagy aránytalansága az volt, hogy a zongoramuzsikának is csupán egy lehetőség jutott. Ezt Rados Ferenc kapta, a kamarazenetanár guru, aki több évtizedes visszavonulást követően csak az utóbbi években lép ismét pódiumra. Radost hallgatni gyűlt a közönség a Fesztiválszínházba (ügyetlen szervezés: közvetlenül a zongoraverseny után), egyértelműen az interpretációra, nem pedig a műsor kedvéért (Nyolc zongoradarab, Op. 76, valamint Változatok egy Schumann-témára, Op. 9) – és sajnálatos, hogy az élményhalmozók számára nem maradt idő, hogy lecsengjen ez az élmény…

A tömény, gazdag program közben kevés idő maradt a műsorfüzet tanulmányozására. Közben lopva, utólag figyelmesen végigolvasva, megint csak bebizonyosodott, hogy minden tényközlés egyben interpretáció is (néha elsődlegesen az) – és sajnálattal regisztrálhatjuk, hogy az olvasottaktól aligha kerül közelebb valaki a kétségkívül talányos személyiséghez. De hát ki nem az?!

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: