Ha eljön a Quatorze juillet ideje
Orbán Bori – Ma chanson
Emlékeznek még erre a mondatra? A felejthetetlen komikus, Benedek Tibor (A vödör, A bejgli) mondta jellegzetesen fanyar hangján, egy réges-régi magyar vígjátékban, talán a Csendes otthonban, 1957-ben. Divat volt az utcabál, afféle olcsó népszórakoztatás az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, hogy a jónép ne érezze, egy ilyen-olyan diktatúra szorításában éldegél. Kéretik ezt a mondatomat semmiképp sem aktualizálni. Merthogy ma is van utcabál, legalábbis a franciáknál. Minden évben. Ha eljön a Quatorze juillet ideje, ők ünnepelnek. Nemcsak otthon, Párizs ege alatt, hanem a rövidke vízivárosi Pala utcában, a budapesti Francia Intézet előtt. Újfent kéretik, hogy július 14-e évfordulója alkalmából, ne a rosszra, a nagy terrorra, s főképp ne Guillotine doktor találmányára tessenek gondolni, hanem arra az elemi tényre, hogy akármennyire is kikezdte az utókor a nagy francia forradalom jelentőségét, néhány eredményt azért hozott, ha mást nem, ezt az utcabált. No, most nagyon szemtelen voltam, de szeretném, ha tovább olvasnák ezt az élménybeszámolót.
Élmény maga a tény, hogy sem a júliusi hőguta, sem valamilyen kóbor szupercella nem zavarta meg az esti főprogramra gyülekező közönség várakozását. A Duna felől néha kellemes szellők futottak át a macskaköves utca fölött, s a fonódó villamosok sem zavartak bele különösebben az egyszál DJ produkciójának hallhatásába. Ismert filmzenéneket ígért a program, ám ha a félig üres színpadon élő emberi hang nélkül forognak a számok, az nem kelti föl különösebben a sajtért és borért rendületlenül sorban állók figyelmét.
Az élő emberi hang este nyolckor érkezett, hogy másfél órára birtokába vegye a pódiumot. Lemezbemutató koncertet ígért a program, Orbán Bori Ma chanson című első albumának premierjét. Van annak már vagy fél évtizede, hogy először hallottam őt egy Ó utcai pincebár hűvös homályában. A kíváncsiság hozott most ide, a kellemes nyári estébe, hogy a ritkásan szereplő és cseppet sem sztárolt, még mindig nagyon fiatal énekesnőt hallgassam újra.
Hárman állnak/ülnek a színpadon. A tiszteletbeli magyar, Miquèu Montanaro, a dalszerző, szövegíró, harmonikás muzsikus és Pánczél Kristóf az állandó zongorakísérő. S persze Orbán Bori, a sztárallűrök nélküli ifjú lány, aki egyszerű utcai ruhájában úgy áll elénk, mintha most szállt volna le a rakparton a 41-es villamosról. Az est folyamán időnként el-eltűnik, hogy udvarias ifjú hölgyként átadja a helyét a kedves tengerész-medvének tűnő, ám remekül éneklő, harmonikázó francia úrnak, aki idevarázsol valamit Párizs megunhatatlan szelleméből. Pánczél Kristófnak ezúttal az untermann szerepe jutott, ám néhány leányszívet bizonyára megdobogtatott lelkes játéka és loboncos, Liszt Ferencet idéző sörénye.
Orbán Bori
Az este azonban mindenképp Borié. Ha francia lenne – szerencsére nem az! – elegendő volna a keresztnevét kiírni a plakátra és a lemezborítóra. Magabiztosan énekel, és a számok közti rövid szünetekben eleven kapcsolatot tart a közönséggel, akik talán nem ismerik még eléggé. Aztán egy ponton átforrósodik a hangulat. „Ez tök jó”, hallom mögöttem egy negyvenes pár lelkesedését. „Ez a lány Párizsban is elmenne”, mondja fennhangon egy másik néző. Csak meg ne hallja az énekesnő, mert még el talál menni. Legyen nekünk is egy kis Párizsunk.
Ám nemcsak ismert sanzonok hangzanak el a koncert ötnegyedórája alatt. Bori önmagáról énekel, mondja is rövidke konferanszaiban, hogy ez az ő élete, a francia dalsorok róla szólnak, gyerekkoráról, álmairól, ábrándjairól. Ezzel magasra tette a lécet, nagyon magasra. Mert például egy olaszul énekelt ismert operaária pontos tartalmát nem kell ismertetni a hallgatósággal. Miért énekel ez a magyar lány franciául? Miért állít ekkora akadályt önmagának? Mert megteheti. Mert alig néhány perc, és a többség előtt ismeretlen nyelv mögül felbukkan egy emberi arcél, egy szeretetre méltó jelenség kérése. Nem tudom, csak én látom-e így, de a Haláltangó után már biztos vagyok benne, hogy a közönség java része egyetért velem. József Attila ugrik be: „Jaj, szeressetek szilajon, hessentsétek el nagy bajom”.
Már egyre többen, s egyre jobban kedvelik ezt a lányt. Ha az utcán éneklő Piaf ennyi szeretetet kapott volna, talán más sors vár rá. Nyelvtudás ide vagy oda, az előadó személyisége adja át az üzenetet. Bori tud valamit. Nemcsak a tehetség sugárzik belőle, az megvolt korábban is. Már meg meri mutatni önmagát, nem hivalkodóan, nem követelődzve, mint oly sokan kollégái közül. Őrzi magában a gyermekségét, kiváltja a hallgatóság soraiban az érzést, óvjátok a tehetségét. Másokét is, de az övét mindenképp.
Talán már sok ez a nyáresti filozofálás. Mert a dalok egyre jobban élnek. Egyre több a taps. Egyre erősebb a taps. Ha ez bál, ha ez utcabál – akkor ezen az estén, július 10-én, szombaton, tíz óra tájban Orbán Bori bálkirálynő lett hamuszürke, testhez álló ruhájában.
Csak azt nem tudom, mit szólt volna ehhez Benedek Tibor, ha éppen erre jár?
