Amihez kevés a kotta

|

Mahler II. szimfóniája Fischer Iván olvasatában

A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje a Müpában

Christiane Karg         Fotó: Gisela Schenker

Mondják, a karmesterséget nem lehet tanítani, csak a vezénylés technikáját – a többi vagy van, vagy nincs…

Mondják, nem mindig könnyíti meg az interpretálók életét az a szerző, aki részletes előadói utasításokkal látta el művét, a lényegibb érthetőség kedvéért.

Ez utóbbi annál is inkább igaz, mert előfordulhat, hogy az előadó kötelességből tartja be az utasításokat, anélkül, hogy értelmüket-jelentésüket kutatná. És aztán nem érti, hogy miért nincs sikere, pedig ő mindent megtett.

Nos, ilyen veszély nem fenyegeti a Budapesti Fesztiválzenekar tagjait, kiváltképp, ha Fischer Iván irányításával játszanak. Nyugodtan rábízhatják magukat a karmesterre, ugyanakkor sohasem kell „utasításra” játszaniuk, hiszen képbe, sőt, hangképbe kerülnek a próbák során. Megvan tehát az a két feltétel, fölényes hangszertudás birtokában értő szólamkotta-olvasás a játékosok részéről, és a szerző elképzeléseit értőn-igényesen megvalósító irányítás, amely szavatolja, hogy az interpretáció nem marad meg a kottakép felületén.

Ilyesmi a legritkábban fordul elő, ha vendégkarmesterrel lép fel valamely együttes, hiszen a „félszavakból megértés” kölcsönösségéhez tartós közös munka szükséges, túl azon, hogy a zenekari muzsikusok „kézre” tudjanak játszani.

Májusban ismét elvarázsolta – amúgy is elkényeztetett – közönségét Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar. Szokás szerint három egymást követő napon játszották ugyanazt a műsort – ezúttal Mahler II. szimfóniáját. Vendégszólistaként Christiane Karg és Elisabeth Kulman lépett fel, kórusként a brnói Cseh Filharmónia Énekkara működött közre. A második, 12-i előadást a Mezzo élő adásban közvetítette – kár, hogy a nézettségi mutatók mintájára nem készíthető tetszési felmérés. Bizonyára „átjött” a varázs a televízió képernyőjén is, ami a helyszínen, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében elementáris erejű volt.

A műsor ismertetőjéből arról értesülhettünk, hogy a Mahler karmesteri nagyságát elismerő Hans von Bülow e szavakkal szakította félbe néhány ütem után a Gyászszertartást (amelyből átdolgozott formában a Feltámadás szimfónia nyitótétele lett), amikor Mahler zongorán akarta neki megmutatni: „Ha ez még zene, akkor én már semmit sem értek a zenéhez!”

Az előadás élményével gazdagodva, voltaképp igazat kell adnunk Bülow-nak, kissé másként hangsúlyozva meglátását: „igaza van, ez már nem zene – vagyis nem csak zene!”. Hiszen a szimfónia műfaja, a műfajmegjelölés tartalma-értelme sokat változott (és változik mindmáig) az idők folyamán – de kevés olyan szerző van, aki nem kisebb funkciót szán neki, mint Mahler, mondván „A szimfónia legyen olyan, mint a világ: mindent öleljen át”. Mintha Mahler valahonnan arról a környékről indult volna, ahol Beethoven (az Örömódával) abbahagyta…

A mintegy másfél órás műben (a műsorfüzet 85 perces időtartamot jelzett, s az előadás percnyi pontossággal teljesítette azt) hagyományosan, a szerzői elképzelésnek megfelelően a nyitótétel után mintegy ötpercnyi szünet szükséges. Ezt az időt használták ki arra, hogy bevonuljon az énekkar (őket, valamint később a megjelenő szólistákat taps köszöntötte – amely ily módon nem „zavaró”, a művet megszakító gesztusnak számított).

A koncertlátogató csakhamar feladta ezt az attitűdöt, mert hatalmába kerítette a zene (Kodálytól szokás idézni, hogy „a zene célja nem az, hogy ítéletet mondjunk róla, hanem hogy táplálkozzunk vele”), és igencsak zavarba jönne, ha olyasfajta kérdésekre kellene válaszolnia, amelyekkel azt tesztelnék, ott volt-e. Ott volt a látvány, a karmester, a hangszeresek, az énekesek, de mindez felszínnek bizonyult ahhoz képest, ami feltárult a tételek folyamán. Valóban más volt, több volt, mint egyszerűen egy szimfónia.

A varázst senki, semmi sem törte meg. Az az elképesztő pillanat, amikor megszólal az alt az Urlicht (Ősfény) kezdetén, életre szóló élmény. És még lehetne folytatni. Nem hagyható említés nélkül az a csoda, amit úgyszintén nem lehet „éneklésnek” tartani, a Cseh Filharmónia Énekkarának egészen különleges hangja. Ezt nem lehet tanítani, ezt nem lehet tanulni – és minden bizonnyal kell hozzá az a mágikus energia, amely az óriási apparátus egészét áthatotta, s onnan „egyenletesen” sugárzott a hallgatósághoz.

Ilyenkor a leghisztérikusabb hallgatót sem zavarja a terembeli neszezés – a zene jóvoltából olyan magaslatra kerültünk, ahová nem érnek el a zavaró „földi” apróságok.

Csak csodálni tudom azokat, akik egy ilyen megrendítő élményt követően azonnal tudnak „reagálni”, szinte a lecsengésbe belekiabáló bravózással, tapssal. Más lelki alkat számára idő kellett a „visszatéréshez”, hogy immár a konvencióknak megfelelően tapssal fejezze ki köszönetét az élményért. És egy idő után lehetetlen volt nem észrevenni: az előadók is hatása alá kerültek annak a csodának, amelynek hangzó realizálása az ő érdemük. Tegyük hozzá: ez a „próbája” annak, hogy kivételes esemény történt…

CÍMKÉK: