Magyar Kincsek Ünnepe

|

Zeneakadémia, 2022. október 8.

A kincskeresők vállalkozása, mint olyan, mindig is több indítékból származott, és többféle „haszonnal” járt – nekik maguknak és szűkebb-tágabb értelemben vett környezetüknek. Ezúttal nem „keresők, hanem „találók” teljesítményét ünnepeljük.

Fotók: Mudra László / Concerto Budapest

„A Magyar Kincsek Ünnepe egy kaleidoszkóp, ahol különböző műfajok találkoznak” – így definiálta Keller András a 2016-ban életre hívott sorozat idei, október 8-i mini-maratonját. Három koncert, markánsan különböző profillal – egyszersmind sejttetve, hogy a választásnál célszerűbb ezúttal a döntésképtelenség, tehát, a beköltözés fél napra a Zeneakadémiára.

A „kincs” megannyi jelentéssel él párhuzamosan egymás mellett – ezúttal a személyesség és az érték kategória emelkedett ki közülük. A nagyforma: terjedelmi és fajsúlybeli „crescendo”: délután szünet nélküli rendezvény keretében sorjázott a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató négy felfedezettjének gálája (A holnap csillagai), majd mintegy másfél órán keresztül a népzenére irányult a reflektorfény (Muzsikás), végül pedig a hagyományos esti hangversenyek rendjébe illeszkedő kínálattal (Liszt/Bartók) ért véget a minőségét tekintve méltán egyértelműen „pirosbetűs ünnepnek” tekinthető kulturális kínálat. A két szélső programban oroszlánrészt vállalt a Concerto Budapest, Keller András vezényletével.

A szervezők részéről felajánlott „kincskínáló” iránt fogékonynak mutatkozott a közönség: a délutáni programra nagy számban jöttek a „Virtuózok” rajongói, tehát olyanok, akik nem rendszeres látogatói a zeneakadémiai hangversenyeknek. Feltűnő nagy számban jöttek családok kisgyerekekkel – és örömmel tapasztalhattuk, hogy a kicsik minden várakozást felülmúló fegyelmezett figyelemmel hallgatták „kortársaik” produkcióit. Panasz legfeljebb azokra a felnőttekre lehet, akik megfeledkeztek a helyszínről és alkalomról, és TV-közeli viselkedéssel (zene közbeni beszélgetéssel) zavarták az élő előadást. A szólisták kedvéért érkezettek értékes zenei élményekkel gazdagodhattak, Bartók I. rapszódiáját (Kelemen Gáspár), Hubay Carmen-fantáziáját (Teo Gerler), Dubrovay László klarinétra és zenekarra komponált Magyar rapszódiáját (Lugosi Dániel Ali) és Liszt Magyar fantáziáját (Boros Mihály) hallva. És felfigyelhettek azokra az apró viselkedésbeli nüanszokra, amelyek beszédesek az ifjú művészegyéniségeket illetően (mindegyik gesztus kedves: megmosolyogtató, amikor a szólista ad kezet üdvözlésként a karmesternek, ahogyan viszonyul a kísérő-apparátushoz, több-kevesebb figyelmet szentelve szólama megszólaltatásán túl a partnereknek, az öröm spontán felragyogása a megérdemelt lelkes tetszésnyilvánításkor – avagy a virág gesztusszerű átadása a koncertmesternek).

A fennállásának félévszázados jubileumához közeledő Muzsikás vendégként két fiatalt hozott, akik a Zeneakadémia népzenei tanszékének neveltjei (Kacsó Hanga – ének, Szabó Dániel – cimbalom), és meginvitálta az együttes régi partnerei közül a mindig különleges élményt jelentő Petrás Máriát, és a minden felsőfokú jelzőt kiérdemlő Balogh Kálmánt.

Muzsikálásukat hallgatva megszűnt az időérzék – és a belefeledkező hallgató kényszerűen vette tudomásul, hogy a megtervezett műsor íve immár a végéhez közeledik. Különleges hatású volt közvetlen egymásutánban megtapasztalni egyazon pódium más-más atmoszférának otthont adó környezetét.

Terjedelmesebb (mintegy egyórányi) szünet előzte meg az esti hangversenyt, s erre szükség is volt. Itt két „teljes értékű” koncert-félidő jutott osztályrészül az erkélyeket is megtöltő, szép számú hallgatónak. Liszt h-moll szonátája azok közé a monumentális kompozíciók közé tartozik, amelyek nemcsak az előadótól, hanem a befogadótól is teljes értékű jelenlétet kívánnak. (Nem véletlen, hogy viszonylag ritkán szerepel hangversenyek műsorán, és aligha tévedhetünk nagyon azt feltételezve, hogy otthoni zenehallgatások során sem gyakran kerülnek elő a gyűjtők korongjai – lelki felkészültség szükséges a mindenkori újrahallgatáshoz is.) Várjon Dénes csillagos órát hívott életre: érezhetően maga is megjárta a szerző által a műbe fogalmazott menny- és pokoljárást, s tette ezt olyan mélységes értéssel, mint Dante kísérői ama híres „utazáskor”… Megrendítő volt. Mármint az „értőknek”, akik társául szegődtek eme művészi s egyszersmind intellektuális utazásnál – hogy nem mindenkihez jutott el ez az üzenet, azt a kíméletlenül tapintatlan köhögések juttatták kifejezésre (nem légkondi-allergiásak, nem is visszatarthatatlanok, hanem egyszerűen érzéketlenségből adódóak – ne feltételezzem, hogy ellen-klikk működött volna…). De a varázs megtörhetetlennek bizonyult, a zavaró tényezők mindössze regisztrálásra kerülhettek! És Várjon Dénes művészi (és emberi) kvalitásához további adalék: kedves-szerény mosollyal közölte: ugyan nem szokás a h-moll szonáta után ráadást adni, de szeretné eljátszani egyik kedves darabját, a Villa d’Este szökőkútjait. És – mintegy a tragédiát követő komédia gyakorlatához hasonlóan – ezáltal a h-moll szonáta kozmikus teréből visszavarázsolta a közönséget a saját életterébe. Érezhetően neki is jólesett ez az önként felajánlott formátum-váltás. Hihetetlen művészi teljesítményként értékelhető ez!

Hasonló csúcsprodukcióként értékelhető Bartók egyfelvonásosának, A kékszakállú herceg várának élménytadó előadása Vörös Szilviával és Bretz Gáborral. Olyan szuggesztivitással azonosultak szerepükkel, hogy jelenidejűvé tették a mű történéseit a kompozíció alapos ismerői számára is. Legfeljebb azt jegyezhetjük meg, hogy a Zeneakadémia akusztikai adottságai és lehetőségei között a kidolgozott zenekari anyag dinamikailag néha elnyomta az énekelt szólamokat (ugyanannak a hatásnak a megteremtéséért, ám ezáltal lehetetlen feladat elé állítva a szereplőket). Vélhetőleg a rögzített hangfelvételnél a technika jótékonyan működik közre, és arányosabban jut érvényre az a magával ragadó intenzitás, amely az első hangtól az utolsóig áthatotta  az előadást. Az énekesek közül Bretz Gábor nevét régebben ismeri mind a hazai, mind a külföldi közönség – a fiatal mezzoszoprán, Marton Éva iskolájának kiválósága sikerrel indult világhódító útjára, s csak remélhetjük, hogy a jövőben is sűrűn tapsolhatunk neki idehaza is.

Több zenekarunk vállalkozik rendre különböző projektekre, más-más közönségréteg meghódítására. A Keller András művészeti vezetésével működő Concerto Budapest a programok stiláris sokrétűségével vívott ki magának különleges helyet e gazdag kínálatban.

CÍMKÉK: