Lucienne Renaudin Vary
Mesevilág is lehet az élet – ezt bizonyítja Lucienne Renaudin Vary példája. Kislányként elragadtatással hallgatta a trombitát, és ezt a rajongást sikerült megőriznie. Olyannyira, hogy úgy tűnik: kölcsönös ez a hosszútávú szerelem.
Huszonnégy évesen immár negyedik CD-jével jelentkezett a francia trombitás, aki játékával kezdettől elvarázsolja a hallgatóságát. A tizenéves lány bemutatkozó albumának lelkes kísérőszövegét lehetett (volna) a debütálás „számlájára” írni, de a folytatás azt bizonyítja: Lucienne Renaudin Vary nem tud betelni azzal a boldogsággal, hogy álmai rendre teljesülnek. Mind nagyobb birodalmát hódítja meg a trombitás zeneirodalomnak, stílusra, műfajra való tekintet nélkül, miközben folyamatosan képezi magát, klasszikus zenei tanulmányok után a jazz és a (tanulható) improvizáció területén is.
Nem túlzás: játszik hangszerén – de ez a játék mindig „szabálykövető”, és az eredmény ismeretében bizton állítható: céltudatosan perfekcióra-törekvő. Mit törekvő – perfekt. Vagyis, a születő hangzás, lett légyen kottaképet realizáló avagy szabad improvizáció, teljességgel nélkülözi az esetlegesség mozzanatát. Ugyanakkor pezseg benne az életöröm, ami örvendetesen veszélyes: átragad a hallgatóra is.
Tehát, röviden: Lucienne Renaudin Vary játéka örömforrás. Lehet példálózni vele akár a zene varázshatalmát illetően is. Az a fajta személyesség hatja át, amely szinte megszólítja a potenciális hallgatót – ugyanakkor, miközben őt hallgatjuk, figyelmünk mégis elsődlegesen magára a megszólaltatott művekre irányul.
Repertoárját tekintve a fiatal művésznő all round érdeklődésű, magától értetődőnek tekinti, hogy azt kívánja megosztani mindenkori közönségével, ami neki is örömet okoz. Műsorösszeállításaiban is ez tükröződik.
És hogy a lelkesedéshez némi „első kézből” kapott konkrétum is társuljon: a kísérőszövegből valami speciálisan jellemzőt emelnék ki. Gyakran kérdezték tőle, miért B-trombitán játssza Haydn és Hummel versenyműveit, amikor Esz-trombitán könnyebb lenne. A válasz: amikor tanulta ezeket a műveket, nem volt Esz-trombitája. Ne sikkadjon el egy fontos mozzanat: vagyis, a könnyebb játékot biztosító hangszer hiánya nem tartotta vissza attól, hogy megtanulja azokat a műveket, amelyek megszólaltatására (zenekari kísérettel szólistának lenni!) régóta dédelgetett álma volt. Az is jellemző, hogy ha már problémátlanul tudja hangszerén előadni ezeket a darabokat, nem vált hangszert. Sőt, hozzáteszi, szereti a B-trombita melegebb hangját, tehát zenei szempont is közrejátszik abban, hogy megmaradt korábbi hangszerénél.
Valami szimpatikus közvetlenség érezhető a hangszeres személye és a megszólaltatni kívánt zenék között – „pórias” gyakorlati szempontok, mint ebben az esetben a „praktikusabb” hangszerválasztás, nem játszik nála szerepet. És az is tetszésre találhat, hogy lépésről-lépésre halad sikeres pályáján, ahol egyszerre látja a célt és élvezi közben az odavezető utat.
Negyedik felvételén trombitaversenyek szerepelnek – olyanok, amelyeket repertoárdarabbá nemesített, és érezhetően megunhatatlanok a számára. Ebből adódóan a hallgatóságnak is. Hummel, Neruda, Haydn és Arutunian többé-kevésbé közismertnek tekinthető, hatásos darabjai után stiláris „kikacsintás” következik, az amerikai jazztrombitás, együttesvezető és zeneszerző Harry James (1916-1983) Trombitaversenye, az amerikai Nicholas Urie feldolgozásában/áthangszerelésében, rézfúvós consort-csemegévé.
Ezen a 2021. augusztus végén és szeptember első napjaiban készült felvételen a zenekari kíséretről a Luzerni Sinfonieorchester gondoskodik, élén Michael Sanderlinggel, aki a 2021/22-es évadtól lett az együttes vezető karmestere. Jó légkörű összjátékot hallunk, afféle örömzenélést – mindnyájunk örömére.
Warner Classics 0190296334269
