Fesztivál a fesztiválban

|

Drahos Béla és a Weiner-Szász kamarazenekar koncertje Gödöllőn

Ha hihetünk a mondásnak, két dudás nem fér meg egy csárdában. Két fuvolista viszont egy kastélyteremben, egyszerre: ritka élményt jelenthet.

Liszt Ferenc

A Királyi Kastély révén Gödöllő mindinkább polgárjogot nyert hazai fesztiválvárosaink sorába. Legnagyobb hagyománya a Liszt Fesztiválnak és – ritkaságértéke okán – a programturizmus szempontjából talán még jelentősebb Nemzetközi Hárfafesztiválnak van. Míg ez utóbbi a hárfa köré rendeződik, a Liszt születésnapja köré rendezett Liszt-fesztivál korántsem korlátozódik a zeneszerző kompozícióira. Mintha a minden idők egyik legönzetlenebb, kortársakat és a fiatalabb generáció tehetségeit elkötelezetten támogató mesternek eme emberi gesztusa is az életműve szerves része lenne, a tiszteletére rendezett fesztivál is programjainak sokrétűségével tűnik ki. Igaz, ezt leginkább azok tudják értékelni, akik nemcsak folyamatosan figyelemmel kísérik a meghirdetett (és gyakran több-kevesebb változáson áteső) programokat, hanem hallgatóként végigélnek egy-egy ilyen eseményfolyamot. De az is tény, hogy egy-egy műsor kedvéért is érdemes vállalkozni a gödöllői „túrára”.

Az idei fesztivál keretében külön tematikát jelentettek a családi koncertek – máskor-másutt gyakran vagy ritkán hallható muzsikustársak fellépései. Október 20-ára és 21-ére Drahos Béla és a Weiner-Szász kamarazenekar hangversenyét hirdette a műsor, mindkettőn a fuvolaművész lányának, Drahos Rebekának a közreműködésével.

Ha hihetünk a mondásnak, két dudás nem fér meg egy csárdában. Két fuvolista viszont egy kastélyteremben, egyszerre: ritka élményt jelenthet!

A díszterem, megannyi kastélyteremhez hasonlóan, atmoszférateremtő, s ezzel jótékonyan kárpótolja a hallgatókat a korántsem ideális akusztikai viszonyokért. Mert valljuk meg, nem ilyen rendeltetéssel tervezték. Szokni kell minden egyes alkalommal a hangversenytermi akusztikához szokott muzsikusoknak is (együtteseknek és szólistáknak egyaránt), és a hallgatóságnak is. Vivaldi D-dúr vonósszimfóniája remek anyagot kínált ehhez – de szükség is volt erre a helyszínre vonatkozó „hallásgyakorlatra” az igényes folytatáshoz. Bach IV. brandenburgi versenyében Áchim Kovács Anikó társult hegedűjével a két fuvola-szólistához. Miközben hallgattam, újra végigélve az ismert-népszerű kompozíciót, nem irigyeltem az előadókat: a hallgatóság első sorát alig lépésnyi távolság választotta el a szólistáktól. Ilyenkor érvényesíti jótékony hatását a rutin; a játékosok képesek elvonatkoztatni a konkrét körülményektől, a zenére koncentrálva. Ami persze megint nem könnyű feladat, hiszen az egymás szólamának a hallgatása „környezetfüggő”. A hallás rendkívüli alkalmazkodóképessége csakhamar megmutatkozott. Nem kis erőpróbát jelentett, hogy még a szünet előtt került sor Bach E-dúr hegedűversenyére, amelynek lassú tételénél már mindenki számára megszűntek a környezet problémaforrásai. A muzsika megrendítő hatása alól aligha vonhatta ki magát bárki. Miközben a program Drahos Béla és a Weiner-Szász kamarazenekar hangversenyeként hirdette az eseményt, külön említésre méltó, hogy Áchim Kovács Anikó „évi rendes” szólistafellépése is egyben. Miközben főállásban a Qatar-i Filharmonikus Zenekar tagja, évről-évre rendszeresen fellép idehaza, zenekari estek szólistájaként, s mellette gyakran kamaramuzsikusként is. A szólistaszituáció rendszeres megélése a hegedűspálya kiteljesedését jelenti, ugyanakkor ily módon mindig megmarad számára az élményjelleg is, ami egyszersmind biztosítja, hogy pódiumszerepléseivel élményt akarjon adni a hallgatóságának.

A Királyi Kastély Gödöllőn

A szünet után csendült fel a fesztivál névadójának egyetlen kompozíciója. Az Angelus cím hallatán legtöbbeknek az Années de pèlerinage III. kötetének zongoradarabja jut eszébe – Liszt egyetlen vonósnégyese viszont ritkaság a vonós kamarazenekarok műsorában. Ebben gyönyörködhettünk a kétségkívül leghatásosabb műsorszám, Cimarosa Fuvolakettőse előtt. Drahos Béla nem tagadta meg karmester-mivoltát, amennyiben impulzívan irányította a mű zenekari kezdését. Aztán úgy játszott hangszerén, hogy azzal óhatatlanul is instruálta valamennyi muzsikuspartnerét. Lánya, aki a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekar művésze, remek partnernek bizonyult. A tehetséget lehet örökölni, de nyilvánvalóan itt többről van szó, ígéretes fiatal művészt hallottunk szólistaszituációban. Külön élmény volt a záró-cadenza, ahol virtuóz együtt-játszanivalót kapott a két fuvolista, és öröm volt hallani az azonos zeneértelmezés és hangképzés magas szintű megvalósulását. Ráadásul – ráadásként megismételték ezt a részletet, még felszabadultabban, ha lehetséges, még több játékörömmel. Ami miatt a szakmai közönségnek is élménytadóan tanulságos lett volna e koncert meghallgatása, az Drahos Béla fuvolajátéka. A 64. évét betöltött művész játékán a korból kizárólag a tapasztalat érződik, az elképzelések világos-tiszta átadása, elképesztően igényes hangképzéssel. Olyan mellékkörülmények sincsenek nála, amelyek felett értékes zenélés során jótékonyan átsiklik a hallás (nincs hangos lélegzetvétel, a hangszerrel érintkező ajak mellékzöngéje, stb.). Eszményi perfekcióval szól az, amit elképzelt – s amiről készséggel elhisszük, hogy a kottából, sőt, a kottafejek mögül kiolvasható maximum.

CÍMKÉK: