Szerelem első hallásra

|

Leif Ove Andsnes és a Berlini Német Szimfonikus Zenekar koncertje – Müpa

Valamiféle profán szertartás volt ez az est, tele harmóniával és pozitív érzelmekkel.

Pernye András annak idején szívesen hívta fel a figyelmet arra a különleges jelenségre, hogy a kivételes hangversenytermi produkcióknál valami sajátos bioáram lép működésbe, közösséggé formálva a közönséget. Ilyenkor sajátos hangsúlyt kap a zene közösségi jellege, funkciója: a közösen átélt, mindenkire hasonlóképpen ható élmény többlete, hogy nemcsak a maradandó emlékek között kapott helyet, hanem a megajándékozottság érzetével töltötte el a jelenlévőket.

Február 9-én Leif Ove Andsnes és a Berlini Német Szimfonikus Zenekar adott hangversenyt a Müpa Bartók Béla Nemzeti hangversenytermében, Robin Ticciati vezényletével. A műsorból legkevésbé ismert a nyitószám volt (Mozart: Titus kegyelme – nyitány), Schumann a-moll zongoraversenye csakúgy repertoárdarabnak számít, mint Beethoven III., Eroica szimfóniája.

Andsnesnek, aki fővárosunkban korábban a Zeneakadémián lépett fel, ez volt a Müpabeli debütálása. A hazai zenebarátok nagy többsége elsősorban hangfelvételei alapján ismeri őt – tehát nem lehet csodálkozni azon, hogy voltak, akik „az ő kedvéért” jöttek el a hangversenyre (s maradtak ott egészen a szünetig…). Ők sohasem fogják megtudni, hogy mit veszítettek.

A méltán világhírű Berlini Filharmonikusok világméretű elismerésének szinte természetes velejárója, hogy némiképp árnyék vetül a város más zenei együtteseire. Pedig a RIAS utódegyüttese egészen kivételes jelenség a világ zenekarainak sorában. Varázsukat nehéz szavakba önteni – az viszont biztos, hogy valami sajátos kisugárzása van a zenekarnak, amelynek 2017 óta vezető karmestere a brit dirigens, Robin Ticciati. Különböző korú muzsikusokból áll, férfiak és nők egyaránt szerepelnek benne, fellépésük és viselkedésük mindennemű formalitást nélkülöz. Egyéniségek csapata, amelyet a zeneszeretet kovácsol eggyé. Pontosabban, a mindenkori játszanivaló iránti elkötelezettség felelősségvállalás, továbbá, ami azzal együtt jár: a kompozíciók értő ismerete.

Ticciati animáló lénye felszabadítólag hat valamennyiükre, így nem csoda, hogy oldott légkörben muzsikálnak nagy odaadással. A korhűségre is kiterjedő figyelmük mutatkozott meg abban, hogy a Mozart-nyitányt kisebb előadói apparátus szólaltatta meg, míg a folytatáshoz további muzsikusok léptek a pódiumra. Kamarazenei érzékenységű tónussal töltötték meg a grandiózus termet, olyan légkört árasztva, amelyben aligha jutott volna eszébe bárkinek, hogy a hallottakat bármilyen más interpretációval akarják összehasonlítani. Jelenidejű volt mindhárom mű, már-már zavarba ejtő közvetlenséget árasztó. Ticciati mozdulatai titkos szelepeket nyitottak meg, ami által érzelemmel teltek meg a szólamok – s hogy mindehhez intellektuális kontroll járult, az a zenekari játékosok (személyes és együttes) professzionalizmusának bizonysága. Történt mindez magától értetődően, szinte eszköztelenül. Csakúgy, mint a szólistával való harmonikus összjáték. A tempóválasztás mindenkor elhitető erejű volt, ráadásul, némi rugalmassággal követte a zenei történéseket. Tehát, képlékeny volt a zenei anyag – ami kiváltképp a zongoraverseny esetében elismerésre méltó, hiszen korántsem szigorú karmesteri irányítás nyomán realizálódott a kottakép. Együtt élt-lélegezett valamennyi előadó, a hangszeresek a zene nyelvén, a dirigens pedig mozdulataival fejezte ki – ugyanazt!

És külön élmény volt látni a zenekari muzsikusokat zenehallgató funkcióban! Andsnes bekonferálta a ráadás-számot (Dvořák: Tavaszi dal) – és valami panteisztikus boldogság-érzet áradt játékából, amelynek hatása alá kerültek a pódiumon ülők csakúgy, mint a nézőtéri hallgatók.

Valamiféle profán szertartás volt ez az est, tele harmóniával és pozitív érzelmekkel. Nem véletlen, hogy nem kevés imára kulcsolt kéz nyílt tapsra az élményeket megköszönendő.

Ha lett volna „feszültségmérő” műszer a teremben, biztos, hogy nem mutatott volna szélsőséges értékeket – a boldogság-hormonok viszont munkálkodtak; nem is volt goromba tolakodós jelenet a ruhatáraknál! Ami azt jelzi: az élmény hatása tartósnak bizonyult, és a mindennapok gondját-baját tökéletesen feledtetni tudta. Nem időutazásban volt részünk: maga a klasszikus kor költözött be rövid időre a korszerű hangversenyterembe és környékére, s a humanizmus angyala szállt el felettünk.

CÍMKÉK: