Aribert Reimann operája színpadon és DVD-n
A kortárs-opera, amelyet az elsősorban dalénekesként híres Dietrich Fischer-Dieskau vitt sikerre – az opera, amely „ötletgazdájának”, Dietrich Fischer-Dieskaunak kirobbanó sikert hozott a bemutatón.
Lear Fotó: Rákossy Péter, Magyar Állami Operaház
A 19. században egy angol testvérpár, Charles és Mary Lamb, bizonyítandó, hogy Shakespeare világa bármely korosztály számára elérhető, mesékké oldottak húszat – köztük a Lear királyt is – színművei, drámái és vígjátékai közül. De nem ez az egyetlen – bár kétségkívül jó szándékú – önkényesség, amelynek a századok során áldozatul esett Shakespeare életműve. S ha ehhez hozzávesszük a különböző korok beszédstílusához alkalmazkodó fordításokat, nem vitás, hogy nagyítóval kell keresni a nevével ellátott művekben-előadásokban a szerzőt, a szerzői szándékokat. A Lear esetében ehhez hozzájárul még az is, hogy hosszú időn keresztül tartotta magát a „happy end”-es verzió!
A tragédiák iránt különleges affinitást mutató Aribert Reimann Dietrich Fischer-Dieskau ötlete nyomán kezdett foglalkozni a témával, s eme harmadik operájának kirobbanó siker jutott osztályrészül. Az 1978-as müncheni bemutató óta mintegy negyedszáz rendezésben került színre, s 2014-es hamburgi előadása volt az első, amelyet DVD-felvételen is megörökítettek. A Hamburgi Filharmonikus Zenekar és az Állami Opera Kórusa működik közre, az operaház intendánsának, Simone Youngnak a vezényletével. Karoline Gruber rendező elképzelése szerint Lear nem szakállas aggastyán, s a megjelenítés során nem fektetnek súlyt arra, hogy a szereplők életkorával összhangba hozzák a látványt. Hasonlóképp időn kívüli a redukált látványvilágú színpadkép is. Nagyon ajánlott az irodalmi anyag előzetes ismerete, hogy képesek legyünk elhinni: az ingben, hózentrágerrel érkező Bo Skovhus nem más, mint Lear! A rendezői koncepció egyébként átgondolt, a szereplők pregnáns személyiségek, és képesek arra, hogy a nézőt-hallgatót együttérzésre, a történések érzelmi-intellektuális követésére késztessék.
A Bolond (Erwin Leder) javarészt prózai szerepe esetében ismételten megtapasztalhatjuk a beszélt szó erejét az énekelt környezetben, s azt a többletet is észleljük, amikor a beszélő énekre vált át (a vonósnégyes-kíséret sajátos atmoszférát von a Bolond alakja köré). Egyébként ő van elsőként jelen a színen (akkor még nem sejthetjük, hogy kicsoda), s csupán a királyi bejelentést követő reflexiók során „derül fény” személyére. Megrendítő a játéka, amikor fátyolosan, Cordelia öltözetében jelenik meg a végkifejlet kezdetén – miközben Cordelia énekével próbál kapcsolatot teremteni tébolyodott apjával. Mellette a legmélyebb érzelmi hatást Edgar (Andrew Watts) váltja ki, aki tenor-szerepe mellett Szegény Tamásként kontratenor-teljesítményével zeneileg igényes produkciót nyújt. Hálás szerep Gloster grófé – Lauri Vasar szerepformálása megrendítő erejű. Náluk lényegi az átlényegülés – a többi szereplő, gyakran töredezett (áttört szerkesztésű) megnyilvánulásaiban, néha megmarad a karakter-illusztráció szintjén.
(ARTHAUS MUSIK 109063)
Az ünnepeknek, évfordulóknak holdudvara van – kicsiben a köszöntésnek nyolc napon belüli az aktualitása. Nagyban tágabb intervallumokkal számolhatunk – tekinthető tehát a Magyar Állami Operaház 2016. január 30-i premierje a 80 éves szerző köszöntésének (a születésnap: március 4.). A hazai közönség nagy szerencséjére, Jean-Pierre Ponnelle rendezését elevenítette fel az előadás (színpadra állította: Anger Ferenc, Ponnelle eredeti díszletének és Pet Halmen eredeti jelmezének rekonstrukciója Zöldy Z Gergely munkája). A bemutatót követően februárban és márciusban 6-6 alkalommal szerepel még műsoron Reimann operája.
Ritkaságról lévén szó, két alkalommal néztem/hallgattam meg az előadást, egyszer a kakasülőről, egyszer pedig a földszintről. A látványvilág mindkét esetben elragadtató volt, igaz, fentről nyilvánvalóan áttekinthetőbb a színpad egésze – viszont a színpadtól való kisebb távolság óhatatlanul is közelebb hozta magát a művet. Ezúttal, igen dicséretesen, a durva gesztusok (például a szemek kivájása) sem keltettek viszolyogtató látványt – tehát, a közel ülőknek is volt módjuk önmagukban „feldolgozni” a tényszerűen megrendítő mozzanatokat. A keleti színház hatásáról (is) árulkodó látványvilág (jelmezek) jóvoltából jól felismerhetőek voltak az egyes szereplők; frappáns ötlet a féltestvérek (Edgar és Edmund) hasonló hajviselete.
Tómas Tómasson Learjének sorsát együttérzéssel követni: nem jelentett külön feladatot, a művészi alakítás mágnesként vonzotta a hallgatói figyelmet. Igazi artisztikumot kínált Rálik Szilvia (Regan) és Bátori Éva (Goneril) szerepformálása, s egyúttal elismerésre méltó énekesi produkciót nyújtottak. Cordeliaként Caroline Melzer karakterének kontrasztjával hatott leginkább, a személyiségétől elválaszthatatlan csenddel. Az egységes színpadképpel is magyarázható, hogy némely jelenetnek elsikkadt a szerepe az események nagy információsűrűségű egymásutánjában – hallgatói megrendülésre mintha kevés idő maradt volna. Jutott viszont idő Edgarként Matthew Shaw remek teljesítménye iránti elragadtatásra; itt éreztük leginkább a – voltaképp mindegy, hogy tudatos vagy ösztönös – modellek közül a Sztravinszkij-hatást.
Ami a Stefan Soltész-vezényelte operaházi zenekart illeti, mintha a DVD-n hallhatótól eltérő kíséretet hallottunk volna. Itt az effektus-jelleg, a cluster-hatás sokkal intenzívebb volt (a nyomasztó légkört kifejező, ütős-effektusokban gazdag, általános tónusát tekintve „hangos” hangzás kiváltképp a zenekari árokban lehetett elviselhetetlen!), ugyanakkor a vokális frázisokkal való hangszeres kapcsolat (párbeszéd vagy épp kommentálás) finom kidolgozottságát nélkülöznünk kellett. A filmzenék kedvelői számára biztos érzelmi-indulati tájékoztatást jelentő hangszeres faktor talán még izgalmasabbnak is tűnhetett, mint a vokális szólamok, amelyeknek töredezettsége (a zárt számok hiánya, a végigkomponáltság következtében) a történeti operák kedvelőit zavarhatta. Mert Reimann dallamai nem a szó hagyományos értelmében szépek, hanem szituációhoz-jellemhez alkalmazkodóan kifejezőek. Ugyanakkor, szemantikailag megannyi szállal kötődnek korábbi zenékhez; tehát, részben az énekeseken múlt, hogy e kapcsolatokból mennyit tudtak továbbítani a hallgatósághoz.
Operaházunk idei műsorának nagy értéke a Reimann-opera előadása – s csak bíztatni tudom mindazokat, akik látták a budapesti előadást, hogy ismerkedjenek meg a mű további színreviteleivel is. A gazdagon rétegezett mű gazdag értelmezési lehetőségeket kínál szereplőknek és rendezőnek egyaránt; s az általuk felfedezettek gazdagítják a mindenkori hallgatóságot – akár a jellemformálásból, akár a cselekmény további belső erővonalainak feltárásával, s nem utolsósorban: a zenei részlet – illetve az összélményt illetően.
