Kurtág György: Bornemisza Péter mondásai – Tony Arnold és Csalog Gábor koncertje – BMC
Ugyanazt az élményt éli át a hallgató Kurtágot hallgatva, mint a hangfelvételeken is megjelent két híres remekmű-szöveget, a Psalmusét Kodálytól, s a Cantata profanát Bartóktól.
Tony Arnold és Csalog Gábor
Az oktáva: valamely katolikus ünnepet követő hét utolsó napja. Talán összefügg ezzel az a gyakorlat, hogy a köszöntés (ünneplés) nyolc napos holdudvar időtartományában érvényes. Ily módon február 11-e Kurtág György születésnapja oktávájának tekinthető, s az ekkor felcsendülő műve, a hangversenytermekben ritkán hallható Bornemisza Péter mondásai kétségkívül ajándéknak számít. Ajándék, mindenkinek. A szerzőnek, maguknak az ajándékozóknak, vagyis a két előadónak, Tony Arnoldnak és Csalog Gábornak – és nem utolsó sorban a közönségnek.
Az 1968-ban befejezett (1976-ban revideált) nagylélegzetű mű mérföldkő-jelentőségével (éspedig nemcsak a zeneszerző életművében) kezdettől tisztában volt a szakma. Mégis, jóllehet az előadók iránt maximális követelményeket támaszt, a kompozíció nem vált afféle kihívás-darabbá. Érthetően.
Megszólaltatására legfeljebb olyanok érezhetnek késztetést, akik a kurtági életmű alapos ismerőjének érzik/vélik magukat. És ők is leginkább csak akkor, ha a szerző energiát nem kímélve közreműködik a felkészülés folyamatában.
A kevés előadásról szép számú írásos dokumentum emlékezik meg, amelyekből azonban legalább annyira a szerzőjükről, mint a beszámoló tárgyáról kap információkat az utókor. S ez talán rendjén is van így. Rilke rózsájára utalva, akár rózsacsokornak is tekinthetnénk, amelynek titka megfejthetetlen.
A BMC februári műsorfüzetében kis kerekítésekkel negyedszázadonkénti budapesti előadásokra utal Csalog Gábor – a helyzet valójában épp neki (és partnerének) köszönhetően „rózsásabb” valamivel. 1968 és 1996 után 2017 következik, amikor is a Reformáció 500 emlékéve (rendkívüli terjedelmű) zárókoncertjén a Zeneakadémián ők szólaltatták meg a 16. századi református prédikátor – mindmáig aktuális – gondolatait felidéző kompozíciót, amelyet műfajilag concertónak nevezett a szerző.
A tavaly fél évszázados mű értő fogadtatásáról akkor is, most is ugyanazzal gondoskodtak: felcsendülése előtt – felvételről – Kurtág György elmondásában hallhattuk a szövegét. Mondás, abban az értelemben, ahogy a parasztemberek a dalt mondják – magától értődő természetességgel, vagyis úgy, ahogyan annak mondandója megkívánja. Nem tolmácsolás, még csak nem is előadás. Leginkább vallomásnak hat – miképp vallomásos e szövegrészletek kiválasztása és mondanivalójának zenei eszközökkel való felerősítése. Ugyanazt az élményt éli át a hallgató Kurtágot hallgatva, mint a hangfelvételeken is megjelent két híres remekmű-szöveget, a Psalmusét Kodálytól, s a Cantata profanát Bartóktól. A belső meggyőződés hatja át, mindennemű külsőséges hatás nélkül. Remélhetőleg hamar megjelenik a lemez e koncert előadóival, s ott is előtte szembesülhetünk az önmagában is katartikus szöveggel.
Szükség is volt erre az előkészítésre – nem csak azért, mert a legérthetőbb szövegmondás sem követhető a műben, amelynek komplex textúrájában csupán részlet-jelentőségű. Az sem lenne megoldás, amit Dieskau tartott ideálisnak a dalestek esetében, hogy mindenki kézhez kapja a szöveget (nemcsak azért, mert a világítás nem mindenütt megfelelő ehhez, hanem azért is, mert az énekszólamnak velejárója némi színészi teljesítmény, amely látványként további eszköz a hallgató fogékonyságának növelésére). Így viszont a szinte belénk égett mondatok immár gondolatokként „köszöntek vissza” a zenei köntösben.
A két előadót minden elismerés megilleti. Tony Arnold több Kurtág-opusz ismeretében (a szerzővel való közös munkát követően) anyanyelvi szinten érzi az érzelmi-indulati görbéket, amit megkönnyít számára zenei „előélete” is (zeneszerzést tanult, vezényelt, tehát korántsem csupán „énekelnivalóként” közelíti meg szólamát. Mondhatni, nincs is szólama – szimbiózisban közvetíti a szerző által elképzelteket (a papíron rögzíthető kottakép alig több, mint vázlat, a hallgató, a szóra-bírandó mélynek a fecsegő felszíne). Csalog Gábor pedig egyenest előadóművészi fő művének tekintheti azt a teljesítményt, amellyel a zongorát – nem túlzás! – kozmikus kifejezőerejű instrumentummá változtatta.
A megrendítő élménynek nemcsak tanúi lehettünk, hanem megtapasztalhattuk azt a katarzist, amiről leginkább jó esetben olvasni szokás. És ez fényévekkel messzebbre mutat, mint az az egyébként kellemes jelenség, amelyet a zene varázshatalmának szokás tartani.
Ilyenkor mindenkiben kulmináltak azok a korábban szerzett ismeretek-tapasztalatok, amelyeket Kurtág-műveknek köszönhet. És minél több ilyen élménye van valakinek, annál intenzívebb odaadással tudta követni ezt a kétségkívül önmagát nehezen megadó kompozíciót. A zongoristáknak pihentető pillanatokat jelentettek a Játékok sorozatból tételcímként ismert mondatok, kifejezések, kiváltképp a többször hangokba öntött „Virág az ember”. És talán nem olcsó poén a parafrázis: Virág a Kurtág. Örökzöld.
