Kurtág 95

|

Kurtág György: Bornemisza Péter mondásai

Minden bizonnyal előkelő helyet foglalt el a szerző születésnapi ajándékai között az a hangverseny, amelyen Tony Arnold és Csalog Gábor megszólaltatta a Bornemisza Péter mondásait.

Kurtág György         Fotó: Wikipédia

A 95. születésnap örömforrásai közé tartozik, hogy előadásuk stúdiófelvételen is megjelent (BMC 279).

Két éve arról a február 11-i hangversenyről számolhattam be, amelyen Tony Arnold és Csalog Gábor Kurtág György mérföldkő-jelentőségű kompozícióját, a Bornemisza Péter mondásait tűzte műsorra a BMC hangversenytermében. Az élményt növelte, hogy előtte hallhattuk a mű szövegét, hangfelvételről. A szerzőnek köszönhettük ezt is, csakúgy, mint azt a remekművet, amely lehetőséget ad a megmérettetésre vállalkozó előadóknak „határaik” feszegetésére.

A kompozíció többrendbeli igényessége (a technikai nehézségeken túl a kifejezés iránti maximális elkötelezettséggel) részleges magyarázat lehet arra, hogy miért vállalkoznak oly ritkán az előadására. A szerzővel való intenzív munkakapcsolat etalon értékű produkciót eredményezett, amelyhez hasonló vált most közkinccsé a BMC Records kiadványán. Értékét (és élményét) növeli, hogy előtte prózában is hallhatjuk a „mondásokat”, vagyis a zeneszerzőnek azt a válogatását, amely a nagy formátumú kompozíció alapjául szolgált. Mert valljuk meg: vokális művek hallgatásakor nem elsősorban (s nem is kizárólag) a szövegre koncentrálunk – tehát, még ha érthető is, könnyen belefeledkezhetünk a hangvarázsba, elvesztve a szöveg-fonalat… Tony Arnoldra e tekintetben sem lehet panasz – anyanyelven éneklőket megszégyenítően tolmácsolja a magyart…

Sunt lacrymae rerum – nem egy remekműnek jut ritka megszólaltatási lehetőség, éppen azáltal, mert nem egykönnyen „adja meg magát”. Nem illeszthető a mindennapokba – a kiküzdött alkotásnak saját világa van, amely meghódításra vár, mindazokkal a kimunkált érzékszervekkel, amelyek egyike-másika időről-időre háttérbe szorul (Schumann és Kodály egyaránt hangsúlyozta a kimunkált értelem, szív, kéz, hallás stb. fontosságát). Ráadásul lényegre-figyelő jelenlétet is feltételez a hallgatótól. (A jelenlét olyan „hívószó”, amellyel Almási Miklósra utalok, „Például a szirup” címmel könyv formátumban is megjelent rövid írásainak gyűjteményére – itt a példázatok között szerepel a katarzis is, amely révén rámutat: a mindennapi életben szinte általánossá vált a katarziskerülő, ha úgy tetszik, a megrendülésnek még a lehetőségétől is tartózkodó magatartás, Nos, a katarzis élményére való – eleve – felkészülés alapfelvétel e művel való érdemi találkozáshoz).

Az ajándék – miként két éve a hangversenyé – ezúttal is többirányú. Teljesíti az egykori közönségnek azt a vágyát, hogy bárcsak „ne szállna el” a hang, hangzó valóságában is felidézhető maradna az élmény. Ugyanakkor mindazok számára jelenthet potenciális örömforrást, akik az eseménynek nem lehettek részesei. Remélhetőleg egyúttal kihívást is jelent a szakmai közönségnek, akik nem zenei analfabéták, azokat arra serkenti, hogy kottával a kézben is meghallgassák, és e segédeszköz jóvoltából próbáljanak közelebbi kapcsolatot keresni egyik-másik rövid tétellel. Mert „felfedeznivaló” van bőven, többek között annak a sok eszköznek, kifejezésmódnak, formának, dallamfordulatnak, netán hangköz-szimbolikának a felismerése, amelyek önmagukban is ékes bizonyságai annak, hogy a kompozíció, hangzásvilágának sajátszerűsége mellett is ezernyi szállal kapcsolódik az egyetemes zenetörténetből ismert kifejezésmódokhoz.

CÍMKÉK: