Kósa György emlékére
Jubileumi CD, magánkiadásban
125 éve született Kósa György (1897-1984) – tudatja a kísérőfüzet hátlapja. A szerkesztő Kósa Gábor (Kósa György „többfunkciós” muzsikus-fia) dokumentum-értékű információkat közöl a kísérőszövegben. Megtudjuk, hogy az Óbudai Társaskörben 1995 óta 14 alkalommal tartottak hangversenyt „Házikoncertek Kósa György műveiből” címmel. A kamaraterem otthonos légkörében egyúttal arra is emlékeztetni akartak az emlékezők (akik egykor részesei voltak), hogy hosszú évtizedekig heti rendszeresség voltak házimuzsikálások a zeneszerző otthonában. A történeti zenék mellett a szerző kamaraművei is felcsendültek ott, esetenként ősbemutatóként.
A hangversenyek sorozat-jellegét elsősorban azok érzékelhették, akik közreműködői vagy visszatérő hallgatói voltak a rendezvényeknek, hiszen leginkább évnyi távlatban követték egymást az események. Tehát, a korábbi élmény-tapasztalatok fokoz(hat)ták a vonzerőt a rendszeresen gazdag fővárosi koncert-kínálat terepén.
Ki-ki saját tapasztalatból tudhatja, hogy a hangzó élmények kivételesen gazdag táptalajt jelentenek az érdeklődésnek. Még az érdekességek, ritkaságok kedvelői sem csupán „pointillista” élményekre vadásznak, az ő zeneirodalmi ismereteikben is sajátos rendbe sorjáznak a különlegességek. És ha már a „különlegesnél” tartunk: néha épp valamiféle „különlegesség” nehezíti egy-egy kompozíció széles körű ismertségét. Például, a választékos kamarazenei apparátus. (Mert ugyan hányan tudnak cimbalmos-közreműködőről gondoskodni, kamara-kíséretes dalciklus esetén?!) Gyakorló muzsikusok egész akadály-készletet tudnak felsorakoztatni, mentségül-magyarázatul, hogy miért tarkítják bántó fehér foltok (akár szólisztikus, akár kamara) zeneirodalom-ismeretüket. Még ha rendelkezésre is állnának (könnyen hozzáférhető) műjegyzékek, a címek önmagukban nem sokatmondóak. A kottaanyag illetve a hangfelvételek felkutatása további – bizonytalansági tényezőket tartalmazó – feladat, tehát gyakorlati szempontok figyelembevételével érthető, ha sokan inkább a „járt utat” választják. Ily módon kerül méltatlanul a feledés homályába megannyi értékes kompozíció – hogy mennyi, azt nem tudhatjuk, hiszen elfelejtődtek… De legalább annyira sajnálatos (sőt, még erősebben is fogalmazhatnánk!), hogy ily módon életművek (összességükből akár egész korszaknyi zeneszerzői termés) nem épülnek bele a szakmai köztudatba, vagyis, nem alakul ki „előadói praxisuk”, amelyre későbbi muzsikusok reflektálhatnának…
Éppen ezért minden olyan vállalkozásnak elismerés és megbecsülés jár, amely e múlandóság ellenében lép fel. A muzsikus-utód felelősségteljes, szerető gondoskodása az apai szellemi örökségről: olyan lehetőség a zenehallgatók számára, amely feltétlenül méltó a figyelemre.
Az Óbudai Társaskörben rendezett koncertek műsorából négy kompozíció került megörökítésre a jubileumi hangfelvételen, két dalciklus (Három ballada és Öt dal Szabó Lőrinc verseire) keretében két szólómű, hegedűre az Elégia, cimbalomra a Divertimento.
Érdemes külön-külön is meghallgatni az egyes kompozíciókat, hozzáolvasva Dalos Anna kísérőtanulmányának megfelelő passzusait! A legkorábbi darab a Divertimento 1938-ból. (Izgalmas és tanulságos „hozzákeresni” azonos időben készült egyéb műveket.) Rácz Aladár művészete inspirálta (félve kérdezem: a mai zenebarátok körében milyen mélységben él – élmény-szinten – a zseniális cimbalmos művészete?!), és 1977-ben megjelent nyomtatásban is (vajon hozzáférhető-e?). Szalai András előadása mindenképp kedvcsináló napjaink cimbalmosai számára!
A hegedűdarab, a mintegy negyedórás Elégia (1964) igényes zenei feladatot kínál az előadónak. Line Ildikó interpretációja felszínre hozza a mű hangulat-gazdagságát, s teszi ezt olyan magától értődő természetességgel, hogy a megvalósítás lehetőségét akár már (felső fokon tanuló) növendékek számára is elérhetőnek sejtteti.
Felvillanyozó élményt jelent mindkét dalciklus. A Szabó Lőrinc verseire komponált Öt dalban (1943) az énekhanghoz hegedű, brácsa, gordonka és zongora társul. Korondi Anna partnerei: Line Ildikó, Bányai Miklós, Kiss-domonkos Judit és Kósa Gábor. Öt dal – öt hangulatkép, melyek mindegyikében felfedezhetők azok a szálak, amelyek a zenetörténet többszázéves múltjában fel-felbukkannak, formai, strukturális, dallami vagy épp harmóniai viszonylatban. A történeti zenén nevelkedettek számára is közérthető, ugyanakkor mindmáig frissnek ható faktúrák hallatán csak sajnálkozhatunk, amiért a dal intim műfaja perifériára került napjaink rohanó (zenei) életében…
Más atmoszférát árasztanak a Román balladák (Kiss Jenő fordításában) – itt az énekhang instrumentális környezetéről brácsa, cselló és cimbalom gondoskodik. Az 1976-ban komponált tételek saját világán belül csakúgy, mint összevetve a korábbi vokális opusszal, figyelemreméltó az énekhang kezelésének kimeríthetetlen változatossága. Pontosabban, az a sokféleség, ahogyan a beszélt/énekelt szöveget „ritmizálja” a szerző. A prozódiai lehetőségek kiaknázása sohasem öncélú; mindig a szöveg központi szavaihoz alkalmazkodik, avagy épp azt teszi lehetővé, hogy a „nehezen érthető” helyeken is biztosan tájékozódjon (hangulati-érzelmi közelítéssel) a hallgató. Figyelemreméltó, hogy az „egyszerű” (akár ütempárokból építkező, soroló szerkezetű) szegmensekből milyen változatosan építkezik –és ugyanez érvényes a pentaton fordulatokban bővelkedő dallam-gesztusokra is. Korondi Anna érezhetően „kedvvel” énekli – néha szinte „mondja”, máskor „dalolja” szólamát.
Találó a kiadvány címe is. A Tóth Árpádtól kölcsönzött verscím pontosan tükrözi azt az érzést, amellyel időntúli kapcsolatot teremt a hallgató (az előadók közvetítésével) a szerzővel – miközben időtálló, mondhatni, aktuális lelki feltöltődéshez jut.
