Kocsis Zoltán 1952-2016
Kezdettől „határterületeken” élt
Jelenséggé minősült. Amikor tizennyolc évesen megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-versenyét, aligha észlelhette: élete olyan vágányra került, amelynek elsődleges jellemzője a sorsszerűség. Híresség lett, ami ugyancsak egyfajta távolságot teremtett körülötte. És miközben jöttek a felkérések (mert jöttek, szép számmal, rangosak), a sikerek (nemzetközi méretekben is, úgy a szakmától, mint a közönségtől), a boldogságos lehetőségen túl, hogy meghódítja a zeneirodalom óriásainak remekműveit, és játékával többféle küldetést teljesít, neki magának egyedül kellett megtanulni a tájékozódást a szakmai élet dzsungelében, néha ingoványos mocsarában. Túlélőprojekt ez a javából, de a fiatalság lendületének köszönhetően aligha érezhette át ennek problematikus voltát – mivel ilyen körülmények közé csöppent, magától értetődőnek tekintette, mint az előadóművész-pálya adott körülményeit.
Kezdettől „határterületeken” élt, hivatalos és szakmai kapcsolatait illetően, s ezért hamar hozzászokott ehhez. Kipróbálta, meddig mehet el, s mivel a kontrollt is maga-magának kellett kifejleszteni, időnként veszélyes zónákba keveredett. Ezt is meg lehet szokni, sőt, néha úgy tűnt, mintha keresné is a kevesek számára megengedhető/megengedett szituációkat, amelyekben akár extravagáns véleményének is hangot adhat. Gyakran elismerésre méltó bátorsságról tett tanúságot – sokak szemében afféle fenegyereknek is tűnhetett. De mindez a mindennapi élet szférájában történt.
A lényeg máshová koncentrálódott, a zene birodalmába, amelyet Kocsis korántsem csupán zongoristaként akart és tudott meghódítani. Időről-időre rengeteg energiát fektetett az őt foglalkoztató területek megismerésére, feltárására, a zeneirodalom kevéssé ismert területein és a népszerű darabok világában egyaránt. Képes volt szellemi „tabula rasá-t” csinálni, a hagyományos előadások során megszokott rétegek lehántásával, a kották újraolvasásával más fényben feltüntetni műveket (gondoljunk a Chopin-keringők interpretációjára). Nála nem járt a hangszertől való eltávolodással a vezénylés – a zongorabillentyűket, húrokat és kalapácsokat komplexebb instrumentumra cserélte. Hogy ez az új hangszer élő alkatrészekből áll, azt is magamagának kellett megtapasztalnia, s ehhez a zongoramódszertannál bonyolultabb stratégiarendszert kialakítani. Korábbi zeneszerzés-kísérletei (mert ennek a felületnek korántsem jutott annyi idő, mint a kimeríthetetlenül gazdag előadói repertoárnak) hozzájárultak ahhoz, hogy még intenzívebb értő-személyes részvétellel törekedjék bármely szerző műveinek tolmácsolására. Az utóbbi években gazdagodó átiratkészítő, majd hangszerelő munkák érdemben afféle fordítások: ugyanannak a zenei lényegnek a megfogalmazásai más apparátus segítségével.
Utólag könnyű megállapítani: a kiválasztottságra nem pusztán adottságai jogosították, hanem az az állandó szellemi éberség, hogy nem elégedett meg a zeneirodalom egyre nagyobb szeletével, hanem egyúttal az alkotói gondolkozásmódoknak, közléseknek is értője akart (és tudott) lenni.
A jelenség általában távolságot feltételez. Ezért csak viszonylag keveseknek adatott meg a személyes kapcsolat Vele. A következő koncentrikus körökről inkább csak figyelni lehetett művészetét, gondolatait – és megélni kristályfényű perceket, amikor részesei lehettünk hozzánk-fordulásának. Még a tegező viszony sem csökkentette a távolságot.
A jelenség túldimenzionált ahhoz, hogy emberi-magánéleti szférában keressünk „fogást” rajta. S ez így van jól. Nem lehet eléggé hálás a jelen- és utókor, amiért megörökített előadásainak sokasága képes fenntartani azt az utópisztikus érzést: itt van velünk.
