Kocsis Zoltán Hungaroton-felvételeiből
Háromkorongos album Kocsis Zoltán Hungaroton-felvételeiből a The Masters Collection sorozatában
November 6-án volt három éve, hogy korszakos jelentőségű művésszel lett szegényebb a muzsikus társadalom. 64 évesen – nagy elődök szellemi rokonaként – teli tarisznyával távozott, többé-kevésbé publikus tervekkel az alkotó- és előadóművészet területén.
Kocsis Zoltán, amióta 1970-ben megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-versenyét, állandóan aktív részese volt a magyar zenei életnek, idehaza neve közismertnek tűnt – időnként nem csupán a szűkebb szakmát érintő viszonylatoknak. S mint a hírességeknek kijár, övezte felületes ismertség, valamint a személyes kapcsolatok révén megannyi – jórészt indulaton alapuló – „vélemény”, elsősorban természetesen kollegiális/emberi szempontokból, hiszen művészetének érdemi értésére-értékelésére kevesen lehettek hivatottak. Figyelmet érdemlő vállalkozásai lelkes hallgatóságra találtak, de valljuk meg, lényegi szempontokat tekintve, az élmény-szintnél mélyebbre kevesen követték – talán csak azok a művészek, akiket legszívesebben választott muzsikuspartnereinek.
Az utókor szerencséjére, szép számmal készültek felvételek Kocsis Zoltánnal, így az archívumok mélyéről időről időre megannyi új impulzust adó válogatások születhetnek. Mert – miképp egy-egy kompozíció hangzó élete sem merülhet ki a bemutató előadásban – a hallgatnivalók napjainkban szinte áttekinthetetlen kínálatában könnyen feledésbe merülhet a régi kiadvány, bármennyire is feltűnést keltő volt új korában.
A Zoltán Kocsis – A Tribute című albumnak korántsem csupán folytatása a közelmúltban megjelent kiadvány (Hungaroton – HCD 32840-42). Az átgondolt válogatás ugyanis lehetővé teszi, hogy a kísérőszöveg, Retkes Attila tanulmány értékű munkája, tágabb kontextusba helyezze a művészportrét. A sajnálatosan kis irodalommal rendelkező Kadosa-iskoláról is olvashatunk, valamint a műsorhoz szervesen kapcsolódva, Kocsis Zoltánnak a 20. század zenéjéhez való, sokszálú kötődéseiről. A korábban csak érdeklődő hallgató így utólag tájékozott is lesz – és e tárgyi tudás birtokában még fogékonyabban figyelheti a végighallgatásra is rendkívül alkalmas, élménytadó műsort, amelynek összeállításáért Hollós Mátét illeti elismerés és köszönet.
Az első korongon Bartóké a főszerep; a Gyermekeknek sorozat kezdéséről a Kontrasztokig, a gordonkára és zongorára komponált 1. rapszódiáig és a két zongorára és ütőkre írott Szonátáig feszül az ív, a szólódarabokat követően Debussy Szonátájának és Kodály Szonatinájának a közbeiktatásával (melyekben Perényi Miklós volt a partnere). A Kontrasztokban Szenthelyi Miklós és Berkes Kálmán társult hozzá, a zárószámot Ránki Dezsővel, Cser Gusztávval és Rácz Zoltánnal szólaltatta meg. Itt jegyzem meg, hogy a stúdiófelvételek és a hangversenyfelvételek egymásutánja korántsem zavaró; a felcsattanó (tehát a felvételen „levághatatlan”) taps szinte a felvétel hallgatójának a lelkéből szól.
A második korong a klasszikus muzsika kedvelőinek kínál csemegét, a mind újabb felfedezésekre váró Haydn-capriccióval, Mozarttól a C-moll fantáziával és az azonos hangnemű Szonátával (K. 457), Schubert Pisztráng-ötösének variációs tételével, és Mozart három zongorás versenyművével („Lodron”). A kvintett további előadói: Takács-Nagy Gábor, Ormai Gábor, Fejér András és Csontos Ferenc, a versenyműben szólista-partnere Ránki Dezső és Schiff András, közreműködik az ÁHZ , a dirigens Ferencsik János).
Bár az album kísérőfüzete számos adatot tartalmaz, az egyes műsorszámokhoz nincs hozzárendelve a felvétel (illetve első megjelenés) dátuma – mindenesetre, a felvételtechnikára sem lehet panaszunk.
A legnagyobb intervallumot a harmadik korong fogja át, ahol karmesteri minőségben ismét Bartók-interpretátorként találkozunk Kocsissal: a Nemzeti Filharmonikusokkal a Kossuth-szimfóniát, Kelemen Barnabás szólójával a fiatalkori Hegedűversenyt, valamint a Divertimentót szólaltatja meg. Előtte azonban igazi ritkaság-csemegét kapunk: Kurtág György Nyolc zongoradarabját (Op. 3.), valamint két táncot John Cage Négy táncából (melyekben Rácz Zoltán működik közre). A korai Kurtág-opusz azért is tanulságos (túl azon, hogy szembesülünk a kortárs-zene előadásának kétségkívül gyümölcsöző hatására a hangszerjátékot illetően), mert itt közel kerülünk ahhoz a sajátos gondolkozásmódhoz, amely minden bizonnyal inspirálta Kocsist az átiratkészítésekre, hangszerelésekre. A „zongoraszerű”-nek a tág értelmezésére gondolok, és arra, hogy a zongorára-fogalmazottakból kiérezni a más hangszeres effektusok/gesztusok hatását. És a Cage-tételek hangsúlyosan figyelmeztetnek arra, hogy nem mindig, nem minden komolyzenész „szomorú zenész” is egyben…
Olyan kínálattal gazdagodott a hanglemezpiac, amely többletet jelent még azok számára is, akiknek gyűjteményükben e műsornak egy része megtalálható.
