Kobayashi Ken-Ichiro fél évszázada
Egy elhatározás, amelynek következményei bekerültek az előadóművészet történetének aranykönyvébe. „El kéne indulni”- gondolta a 34 éves japán fiatalember, látva a Magyar Televízió karmester-versenyének kiírását, ahol a résztvevők életkorának határát 35 évben jelölték meg. Ritka lehetőségnek tűnt számára – még sohasem járt Európában.
Kobayashi Ken-Ichiro
Az élmény és a tapasztalatszerzés inspirálta – nem a győzelem reménye hajtotta, ennek ékes bizonysága, hogy a zsűri döntését meg sem várva tervezte hazautazását. Pedig érezhette – érzékeny művészlelkével kellett, hogy érezze – annak a légkörnek a különlegességét, amely körülvette. Talán nem is volt még tudatában, hogy milyen kivételes adottsággal rendelkezik: képes elvarázsolni a környezetét.
Az idősebb generáció még emlékszik arra a – túlzás nélkül állítható – társadalmi lelkesedésre, amelyet a japán karmester idézett elő. Ne feledjük, mindez fél évszázada történt. Amikor a televízió volt a világra nyíló „ablak”, a karmesterverseny ténye pedig első vállalkozás volt az intézmény történetében. (Az ötlet gazdája, kivititelezői, az egész stáb bevonult a szürke eminenciások népes birodalmába.) A szó legnemesebb értelmében közügy lett a szimfonikus zene, a verseny programján szereplő művek ismertsége ugrásszerűen megnőtt. Az is ritkaságszámba ment, hogy a 36 versenyző által képvisel 12 nemzet között a „távoli Japán” is szerepelt.
Arra talán kevesebben emlékeznek, hogy az első fordulóban a MÁV Szimfonikus Zenekar működött közre. Nekik jutott az immár történeti jelentőségű esemény: hazája együttesein kívül őket vezényelte először Kobayashi Ken-Ichiro. Nem feledte viszont a versenygyőztes, aki az elmúlt fél évszázad során több-kevesebb rendszerességgel részt vállalt a magyar koncertéletből. És főképp: nem feledte a zenekar, amelyben a játékosok személycseréi ellenére élő maradt a múltbeli esemény, és főképp: a karmester iránti rajongás. De korántsem csupán az érzelmek továbbörökítéséről van szó (az újabb generációk amúgyis szívesen keresnek/találnak maguknak új ideálokat), s nem is valamiféle hagyományőrzésről: a karmesterrel való együttmuzsikálás jelenti az érzelmi elkötelezettség megújulásának zálogát.
A magyar előadóművészet-történetben külön fejezetet lehetne szentelni Kobayashi és a magyar zenekarok közös produkcióinak, de Kobayashi bármely zenekar történetében is külön fejezetre számíthatna. Most viszont, a karmesteri pályafutás 50. évfordulója alkalmából a MÁV Szimfonikus Zenekar vállalkozott közönséggel közös ünneplésre (NB., a 2014/15-ös évad óta az együttes tiszteletbeli vendégkarmestere).
A május 24-én a Zeneakadémia Nagytermébe tervezett jubileumi koncert iránt olyan rendkívüli méretű érdeklődés mutatkozott, hogy szükségessé vált ráadás-koncert szervezése. Másnap az Erkel Színházat is zsúfolásig megtöltötték az érdeklődők!
Mindkét koncert közönsége értesülhetett arról, hogy a jubileum alkalmából Sulyok Tamástól, Magyarország köztársasági elnökétől a Magyar Érdemrend Nagykeresztjét vehette át a „tiszteletbeli magyarként” számontartott dirigens. (Érdemes felsorolni korábbi legrangosabb kitüntetéseit, amelyek ékes bizonyságai annak a rangos művészi tevékenységnek amellyel részt vett a hazai koncertélet élvonalában: 1986: Liszt-emlékérem, 1990: Magyar Kultúráért Díj, 1994: Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal, 2010: Magyar Kultúra Követe, 2020: Magyar Érdemrend nagykeresztje.)
Ugyancsak mindkét koncert közönsége értesülhetett arról, hogy júniusban japán turnéra indul a MÁV Szimfonikus Zenekar, amelynek során 11 japán városban 13 koncertet ad Kobayashi illetve Maria Košik vezényletével. A turné során Masaya Kamei zongoraművész lesz a szólistapartnerük, a budapesti koncerteken a japán-magyar származású Kaneko Miyuji Attila játszotta Liszt Esz-dúr zongoraversenyének magánszólamát. (A fővárosi koncertlátogatók emlékezhetnek arra a 2012. március 27-i eseményre, amikor a Müpában ugyancsak együtt lépett fel a karmester és a zongoraművész. Kobayashi ekkor a Tokyo College of Music zenekarát vezényelte, s ekkor avatták a Zeneakadémia tiszteletbeli tanárává.)
A jubileumi koncert és a ráadás-koncert azonos műsora A sevillai borbély nyitányával kezdődött. Ezzel a Rossini-muzsikával kezdte közönséghódító útját a karmesterversenyen – ahogy honfitársai nevezik – Kobaken. A Liszt-zongoraverseny után ismét „nosztalgiaszám” következett: Kaneko Miyuji Attila érzékeny-szép tolmácsolásában ráadásként A szerelmi álmokat játszotta, azt a Liszt-darabot, amellyel 13 évesen zongoristaként mutatkozott be a karmesternek. Kobayashi, életének 85. évében elismerésre méltó energiával győzte a műsor második részében Csajkovszkij V. szimfóniájának lelkes(ítő) irányítását. A ráadás mindkétszer a Danny Boy volt, amelyet a japán turné ráadásszámának terveznek.
Ülök a koncerteken és hallgatom a zenét. Műveket, amelyeket megannyiszor hallottam különböző termekben. A Zeneakadémián arra gondolok: jó lehet azoknak, akik az orgonaülésen kaptak helyet, s szemből látják a karmestert. Aztán továbbfűzöm a gondolatot: jó lehet (mint korábban bármikor) Kobayashi keze alatt muzsikálni. Erről tanúskodik spontán módon a zenekari játékosok arca, testbeszéde. Az a fajta érzékenység, amellyel szinte önkéntelenül átveszik a dirigens hangzás-elképzeléseit. És csak elismeréssel lehet adózni Breuer Jánosnak, aki félévszázada lényegit tudott megfogalmazni a Kobayashi-jelenség sajátosságaként: „a hangszínek válnak nála énekké, s a dalolás egyúttal hangszínné”. Mindez aligha jöhetne létre, ha a karmester csupán „fejből” tudná a partitúrát, s nem értelmezné a hangszerelés mindenkori apró árnyalatait. Ennek az „aktív” partitúraolvasásnak köszönhető egyes – máskor néha elsikkadó – fordulatok kiemelése, a muzsika sokdimenziós hangzásvilággá alakítása. Működik a „bioáram” – egységbe foglalja a pódiumot és a nézőteret. Közösségi élmény jön létre, érvényesül a zene varázshatalma.
A nosztalgia szele megcsapott engem is – előrekerestem könyvtáramban azt a könyvet, amelyet egyetlenként őrzök Kobayashiról (a fotókkal gazdagon illusztrált kiadványt tervezte Ghyczy György, írta és összeállította Ébert Tibor, lektorálta Durkó Zsolt és Tarján Tamás, szerkesztette Szabó Attila), 1989-es megjelenését minden bizonnyal a karmesterverseny-győzelem 15. évfordulója inspirálta. Még mielőtt felvetném a kérdést, azóta miért nincs „folytatás”, felfedezek az interneten egy magyar nyelvű kiadványt: Kobajasi: Karmesterszóló. Varga Vera fordításában jelent meg Pécsett, 1997-ben. Talán e kötet visszhangtalansága is hozzájárulhatott ahhoz, hogy senki ne érezzen vállalkozókedvet az immár félévszázados sikertörténet megírására?
Kobayashi dirigensi pályájának színterei koncerttermek. Minden bizonnyal közrejátszik ebben az is, hogy atmoszférateremtő képessége ily módon erőteljesebben érvényesül. Mivel diszkográfia híján leginkább koncertfelvételei gondoskodnak csupán a hallgatóság számára hangzásélményekről, nem lenne felesleges ezekhez írott dokumentumokat társítani, az élmények továbbhagyományozása érdekében.
