Kis magyar zenetörténet

|

Szomory György kötete

A Holnap Kiadó művelődéstörténeti sorozatának negyedik köteteként (A magyar színjátszás rövid története, A magyar festészet története fiataloknak, és a Magyar irodalom fiataloknak után) megjelent a hazai zenetörténettel dióhéjban megismertető zsebkönyv, címoldalán Henri Lehmann közismertnek tekinthető Liszt-képével.

A borítónak és a kötetnek van tervezője (Horváth Andrea), a szövegnek (felelős) szerkesztője (Nádai Ibolya), nyomta és kötötte a Generál Nyomda, Szeged.

A  könyvecskét öröm kézbe venni, a kisebb-nagyobb, színes és fekete illusztrációk (képek, kották, stb.) érdeklődést stimuláló gazdag változatossággal sorjáznak. Aztán jön a feketeleves. Aki a Felhasznált és ajánlott irodalom című oldallal kezdi az olvasást, aggódik. Jogosan. Mert alap-irodalmak hiányoznak, ráadásul e források a „naprakészség” hiányáról is tanúskodnak. 21. századi kiadvány csupán egy könyv és folyóiratcikk (!) van, további kettő ugyanis második ill. sokadik kiadás. Ily módon a „naprakészségnek” még csak a reménye sem sejlik fel. Ha „ajánlott” irodalom, akkor kellene, mondjuk, Lisztről is érdemleges olvasnivalót kínálnia (nem teszi). Netán olyanokat is, amelyek megvásárolhatóak…

Diákéveimben gyakran csodálkoztam, ha lekicsinylő véleménnyel találkoztam, voltaképp bármilyen könyvvel kapcsolatban. Valahogy tiszteletlennek éreztem, hogy olvasó-jelölt, esetleg még a kiadvány áttekintését megelőzően, kompilátumnak tekinti az újdonságot (három könyvből írt egy negyediket, jó esetben 5 könyvből írt egy hatodikat megjegyzéssel). Úgy gondoltam, aki publikálásra ragadtatja magát, mindenképp nagy felelősséget vesz magára, és inkább csodáltam a bátorságot, amely kötetnyi olvasnivalót eredményez. Még akkor is, ha nem sok újat tesz hozzá a korábban publikáltakhoz, ám más szempontok mentén rendezi-értékeli az ismeretanyagot.

Ismeretterjesztő könyvet írni: korántsem jár kisebb felelősséggel, sőt. Mert információkhoz, adatokhoz könnyű hozzájutni, de a tényeket saját értékükön a helyükre tenni, az már „kompozíció”, arra van szükségük a valamely szakterületben járatlan olvasóknak (éppen „járatlanságuk” miatt). Népműveléshez, ismeretterjesztéshez külön érzék kell, jó, ha az író bele tudja magát képzelni a kevesebb ismerettel rendelkezők bőrébe. Amiről nem szabad megfeledkeznie: lényeges tudnivalókat, megjegyzésre érdemes tényeket és összefüggéseket kell közölnie. Hogy potenciális olvasója úgy érezze: „képbe került”. Tehát, kell vezérfonalnak lennie, ugyanakkor annak mentén időnként érdemes itt-ott elidőzni, pihentető kitérőt tenni.

Szomory György, az Operaélet folyóirat főszerkesztője volt, újságíró és szakíró egyben, érdeklődéssel vettem hát kezembe a könyvecskét. Biztatónak tűnt, hogy már az előszóban leszögezte, hogy azok közé tartozik, akik szerint a zene története „nem elsősorban a nagy alkotók életének és munkásságának története”, reménykedtem, hogy erővonalakat fog felvázolni, amelyek mentén alakult zenetörténetünk, miértek kerülnek megmagyarázásra. És ígéretesnek tűnt a következő passzus is: „E kettősség – a mesélő olvasmányosság és a szakmai korrektség – között egyensúlyozva a neves zenetudós, Szabolcsi Bence mutat példát számunkra.”

Nos, ami a mesélést illeti, főképp a „ködbe vesző kezdeteknél”, nem panaszkodhatunk. A szakmai korrektségre annál inkább. Részben az aránytévesztések miatt. Mert mit keres egyoldalas Haydn-életrajz, csaknem egyoldalas Monteverdi-életrajz (röviddel az opera – egyik – bölcsőjének tekinthető firenzei Camerata féloldalas ismertetése után), Dohnányi „ürügyén” csaknem egyoldalas Brahms-ismertető a karcsú kötetben? Olyasfajta általános áttekintéssel, amilyenhez a 21. század embere pár kattintással hozzáfér a világhálón. Mert nyilvánvaló, bár a sorozat előző két kötetétől eltérően nem tartalmazza címében, hogy fiataloknak szól, de nyilvánvaló, hogy főként a számukra készül e kiadványsorozat.

Megtudjuk, hogy Erkel Ferenc a magyar nemzeti opera megteremtője, Liszt Ferenc a zene nagy reformátora, az utolsó romantikus Dohnányi Ernő, egy sajtóbeli definíciót követve, megtanítja, hogy „a három nagy magyar” Bartók, Kodály és Lajtha, Weiner Leó az eklektika művésze, Jemnitz Sándor kétarcú alkotó, Kósa György a hagyományok őrzője, a kórusmuzsika fellendítője Bárdos Lajos.

Az aránytévesztések másik fő területe a könyv utolsó tartalmi egysége: A 20. század magyar zeneművészete. Itt már kísérletet sem tesz a szerző arra, hogy irányítója, kalauza legyen az olvasónak, szedett-vedett információkupacokkal szerepeltet szerzőket, akiket arra méltónak tart. A hiánylista legalább akkora, mint a szereplőké. (Néhányan a fájlalt hiánylistából: Lendvay Kamilló, Patachich Iván, Pongrácz Zoltán, Karai József, Pertis Jenő, Kocsár Miklós, Sári József, Vántus István, Madarász Iván, Vajda János, Selmeczi György, Orbán György, Csemiczky Miklós, Hollós Máté, Sugár Miklós, Tihanyi László, Csapó Gyula, Bánkövi Gyula, Reményi Attila, Huszár Lajos, Tóth Péter, Gémesi Géza. És említést érdemelnének, ha külön „életrajzot” nem is, a fiatalabbak, Sári Bánk, Gyöngyösi Levente, Horváth Balázs és még sorolhatnám.) És a szereplők sem lehetnek maradéktalanul boldogok, mert sablonos és közhelyes általánosításokkal intéz el a rendelkezésre álló helyen megannyi zeneszerzőt. (Legfeljebb az Új Zenei Stúdió nem panaszkodhat…) Megtudjuk, ki hova járt „iskolába” (egyazon intézmény más-más szerzők életrajzában más névvel szerepelhet – különböző forrásokból szerezte információit Szomory -, külföldi intézmény neve többször két nyelven van feltüntetve), sokan „számos” műfajban komponálnak, ezután néhány többé-kevésbé indokoltan kiragadott cím következik, néhány mestert „termékenynek” ítél, bár műveinek nagy száma alapján más esetleg jobban rászolgált volna erre a meghatározásra. Itt mutatkozik meg igazán, hogy a kortárs (sőt, a tegnap) zeneszerzőkkel foglalkozó, korántsem áttekinthetetlenül nagy szakirodalmat teljesen figyelmen kívül hagyta. Fontos műfajok maradnak ki szerzőknél (Decsényinél az elektroakusztikus kompozíciók például), máskor tárgyszerűen téved (frissíteni kellene az információs adatbázisát – Láng István nem csak négy szimfóniát írt, magasabb sorszámú kompozíciói e műfajban hangfelvételen is megjelentek). Az is teljességgel következetlen, hogy mely szerzőnél említ díjat-kitüntetést, kinél külföldi-rangos megrendelést, netán külföldi bemutatót.

Tárgyi tévedések a régebbi anyagban is szerepelnek (hasonlóképp a felhasznált irodalom hiányosságaiból adódóan) – de téved névben (Bartók első felesége nem Mária, hanem Márta – nem elírás, mert kétszer is így szerepel), zenemű címében (Soproni József nem Jegyzeteket, hanem Jegyzetlapokat komponált zongorára), és „félreértésből adódóan” (Girolamo Dirutát „az első orgonaiskola megalapítója”-ként említi, holott nem másról van szó, mint Dirutának, a 16. századi értelemben vett hangszeriskola-írók egyik utolsó képviselőjének, Il Transilvano című – kétrészes – traktátusáról, amelynek antológia-jellegű kottaanyaga modern kiadásban megjelent a Zeneműkiadónál.). És még sorolhatnánk a tévedéseket, típushibákat.

Szomory György operaközeliségének bizonyítéka, hogy megannyi képet közöl operaházi előadásokból. Néha a szerző képe nem kap helyet, csupán valamely színpadi művéé. (Ligeti Györgyöt a Le grand macabre két jelenete képviseli, Petrovics Emilt a C’est la guerre-é, Szokolaynál pedig a Margit – a hazának szentelt áldozat Erkel színházi előadásának tablója, Bozay Attilánál a halála után bemutatott Az utolsó öt szín jelenete szerepel). Öröm az ürömben: így legalább néhány énekes képén kívül a neve is szerepel a könyvben. Hangszeres előadóink pedig említésre se méltatottak, pedig nélkülük (valamint együttesek és karmesterek nélkül) még kevésbé lenne életképes az egykori és mai (magyar) zene.

Figyelmetlenség következtében kerülhetett fordítva Bakfark Bálint híres képe a könyvbe (mintha balkezes lenne). A kottaolvasó örül a fakszimile oldalaknak – de elszomorodik, amikor kottaidézet, vajon honnan, kinek a leírásában, pontatlanul szerepel. És eltöpreng azon: vajon valaki „összeolvasta” a „szakkifejezések szótára, szavak értelmezése” című anyagot a könyv főszövegével? Gyanús, hogy nem – mert furcsa dolgok „derülnek ki”.

Szomory György névvel vállalt egy Kis magyar zenetörténetet. Az ő „kis magyar zenetörténet”-ét. Amit a kiadó, jóhiszeműen, kiadott. Ráadásul művelődéstörténeti sorozatban. Csak abban bizakodhatunk, hogy lesznek naiv és jóhiszemű olvasói, akiknek nem tűnnek fel a pontatlanságok, hibák, és ahelyett, hogy megjegyeznék, amit olvastak, megszívlelik a borító hátoldalának tanácsát, sok zenét fognak hallgatni. Azoktól a szerzőktől, akikről olvastak, és azoktól, akikről nem. Mindenesetre, a könyv elolvasása magyar zeneszerzők számára ellenjavallott.

Holnap Kiadó, Budapest, 2017

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: