Két zenei könyvről
Két szerző két külön világba invitálja olvasóit, ám van közös vonásuk: mindkettő „zeneközeli”, nemcsak tematikája zenei, hanem egyszersmind zenehallgatásra is inspirál.
Vannak könyvek (könyv-típusok), amelyeket nem „azonnali fogyasztásra” szánnak, tehát az érdeklődő olyankorra tartogatja őket, amikor „lesz ideje” elmélyedni bennük. Ezek között tartottam számon már jó ideje a könyvbemutatón kapott kötetet (Márton Attila: Hivatásos jazzrajongó – Gramofon Könyvek, 2016), valamint a megjelenését követően hamarosan megvásárolt terjedelmes kiadványt (Ókovács Szilveszter: Kritikám alul – Helikon, 2014). Öröm az ürömben: az immár tartósan megváltozott életmód lehetőséget kínált a restancia behozására, egyszersmind az olvasnivalók új színeket hoztak a kényszerűen ingerszegény környezetbe.
Két szerző két külön világba invitálja olvasóit, ám van közös vonásuk: mindkettő „zeneközeli”, amivel arra utalok, hogy nemcsak tematikája zenei, hanem egyszersmind zenehallgatásra is inspirál. (Amire a jelen körülmények között is van lehetőség!)
Ókovács Szilveszter könyvének alcíme (365 – minden lapra egy zene) a címmel együtt sejtetni engedi, hogy szellemes stílusra készülhetünk, s eme várakozásban nem is csalódunk. Akkor sem, ha nem is minden „lapra” jut egy zene (néha hosszabb, néha rövidebb az olvasnivaló, amely – a válogatást végző szerző reménye szerint – zenehallgatásra inspirálja az érdeklődőt). Tíz év zenekritikái mellett különböző műfajú írások kaptak helyet az összeállításban (recenzió, jegyzet, esszé, köszöntő, nekrológ), ráadásul a kritikák is változatosak, hangversenyről, operáról, CD-ről és DVD-ről egyaránt szólnak. A szerző elégtételt szolgáltat olyan írásainak, amelyek kényszerűen rövidítve jelentek meg (napi- vagy hetilapban), sőt, olyat is olvashatunk, amelyik most került először nyomdába.
Talán valóban úgy kellett volna olvasni, hogy minden napra egy jusson belőlük, szembesítve a többségükben hozzáférhető hallgatnivalókkal a leírottakat – de ehhez remélhetőleg túl rövid lenne a korlátozás ideje, és főként, ilyen mértékű napi életen kívüliséget kevesen tudnának felvállalni. Ráadásul, az olvasmányosság olyan alapjellegzetessége valamennyi írásnak, amely szinte folyamatos továbbolvasásra késztet.
18 orgánumot sorol fel a kötet végén (kvázi forrásként) a szerző, majd rendkívül hasznos „Név- és műmutató” következik, végül pedig a tartalomjegyzék, amelyből kiderül: a címek betűrendje a rendező szempont. Ezzel lehet kötözködni, de felesleges, hiszen „ez van” – ám az egyébként gondosan szerkesztett kiadványban nem lett volna felesleges feltüntetni itt a tartalomjegyzékben a címek után az eredeti megjelenés dátumát (ami egyébként az írások végén szerepel).
Mondhatni, némiképp tiszteletlenül, hogy „másodközlés-gyűjteményt” kaptunk kézhez – ennek hangsúlyozása akkor indokolt, amikor szomorúan nyugtázzuk, hogy nem jutott elégséges kritikai visszajelzés az első megjelenések (némelyiké)nek. Mert maradtak bent hibák, bántóak – amelyek a maradandóbb sorsra ítélt könyvformátumban súlyosabbak.
Azt olvashatjuk például, hogy Czerny Mozart-tanítvány volt (557), ami messze nem igaz. Beethoven volt hosszú ideig mestere, Mozart művei pedig tananyagként kerültek korán a zongorista-növendék kezébe, aki kifejezetten korán lépett nyilvánosság elé Mozart-előadóként. Következetesen hibásan szerep Hofmannsthal neve (szövegben és névmutatóban egyaránt, jelzőként egyszer további hibával dúsítva (498). Gyöngyösi Levente nevének hibás írása sem egykönnyen menthető – ráadásul hiányzik a névmutatóból, csakúgy, mint ama csak vezetéknévvel szereplő Fischeré, akinek megannyi opera magyar szövege köszönhető (megfejtés: Sándor). A névmutató „igazságtalansága”, hogy míg a zenei könyveket író orvos nevénél szerepel titulusa (Winkler Gábor dr.), a főállású fogorvos neve mellől hiányzik, Szomolányi G. István lakonikus egyszerűséggel gyűjtővé lett degradálva. Hogy a már 2014-ben is több tucat kiadvány szerzőjeként elismerésre méltó Simon Géza Gábor munkásságából is csak annyi került említésre, amennyi a vonatkozó cikk alapján evidens (producer).
Talányos, hogy mitől „A litván Hamupipőke” az egyik DVD-kritika címe, amikor a címszereplőről a szövegből is kiderül, hogy lett. Az pedig már szinte misztikus, hogy belekerülhetett, benn maradhatott a bizonykodás, miszerint „ A kékszakállú herceg várának szerzője már világszerte biztosan hallhatatlan” (558).
Amire viszont nem derül fény: Ókovács Szilveszter időgazdálkodása. Ferences mondás szerint „ha kevés a napod 24 órája, toldd meg az éjszakád 24 órájával”. Valami hasonlót, vagy ennél is hatékonyabbat tud Ókovács Szilveszter, nem irományai alapján, hanem annak a speciális tudásnak az alapján, amelyet megannyi zenemű (kompozíciókénti és az interpretációt tekintő) megismerése feltételez. Mert írásainak – mondhatni, műfajtól függetlenül – különleges értékét azok a „félmondatok” adják, amelyekkel az adott művész egyazon szerepbeli vagy épp más szerepbéli alakítására utal, vagy egyazon szerep különböző megjelenítéseit veti egybe. És akkor még nem is szóltunk a szakmai infókról, mondhatni, bennfentes megjegyzésekről. Amelyek viszont, valljuk meg, néha túl pregnáns jelzőkkel már-már a sértés határát súrolják. Nem bántóan, de szinte nevetségessé téve „amúgy” rangos-jelentős személyeket is. Mentségére legyen mondva, a frappáns megfogalmazások viszont elismerésre késztetőek, tehát az olvasónak inkább az ad diszkrét derülésre okot, hogy arra gondol: fordító legyen a talpán, aki ezt az ízig-vérig magyar megközelítést bármilyen nyelvre át akarná ültetni…(Így viszont nem kell tartani a külföldi művészek esetleges megsértődéséről…) Mindenesetre, a zeneközeliség gyakran kihasználatlan dimenzióit is bátran veszi birtokba a szerző, időnként ki-kikacsintva a szűkebb szakmai olvasóközönségre.
Márton Attila könyve határozottan alátámasztja, hogy a szerző rajongója a jazznek, bármiféle kapcsolatba kerül a műfajjal, megtalálja az örülnivalót, és minden írásnak a „lényege” ennek a rajongásnak a kisugárzása, a jazz iránti lelkesedésnek az átadása. Az Előszóban magáról „vall” a szerző, továbbiakat pedig a kötetet záró 8. fejezetből tudunk meg róla, Farkas Anita interjújából. Az írásokat hét tematikus csoportba sorolta a szerző, e fejezetek terjedelme szélsőségesen különböző. A „Jazzélmények szűkebb pátriámban” két évtized élményeiből válogat, időrendben (1996-2016), a karcsú 2. fejezet főhőse „Egy hegyvidéki díszpolgár: Vukán György” változatos műfajú írásokat sorjáztat (2009-2016). Csaknem ugyanabból az időszakból származik az „Évfordulók, megemlékezések” címet viselő 3. fejezet. Mondjuk, ezen belül érdemes lett volna „lábjegyzetelni” a Pernye Andrásra halála 35. évfordulója alkalmából emlékező írás címét (Csodakamasz). A „megfejtés” egyébként Fodor Ákos egyszavasa…
A „Szemtől-szemben” afféle szubjektív jazz-kaleidoszkóp, 1972 és 2014 között készült beszélgetések gyűjteménye. Az 5. fejezet nem az írások megjelenésének, hanem az eseményeknek az időrendjét követi, 1965 és 1994 közötti koncertek felidézésével. Időutazás a javából…
Érthető módon a legnagyobb helyet a Lemezpolc kapta, amelynek anyagát az írások megjelenési helye szerint csoportosította a szerző (Hangjegyzet, Gramofon, Magyar Demokrata). Műfaji besorolásuktól eltekintenék, olyannyira a „téma” határozza meg a tárgyalásmódot. Néha szinte ismertető, máskor a szereplők egyike-másika, vagy épp együttese kerül reflektorfénybe. Ez a mintegy harmadfélszáz oldal készteti leginkább hangzó anyag felkutatására az olvasót (s ennek anyaga a legkönnyebben hozzáférhető). A 7. fejezet afféle kulturális kitekintő, A jazz vonzásköre címmel könyvekről és kiállításokról olvashatunk.
A fejezetek között – természetesen – bőségesen van „átfedés”, ami viszont nagy haszon a könyvet végigolvasónak; a bennfentesség érzetével gazdagodik, és a megszerzett élményszerű ismeretanyag birtokában talán kicsit másként fog a későbbiekben jazzt hallgatni…
