Warner Classics-felvételekről
Két Erato-felvétel hallgatását követően vetődött fel bennem a gondolat: lehetne-e (érdemes lenne-e) jól megválasztott kérdésekkel „bombázni” az előadóművészeket.
Varga Bálint András korszakos jelentőségű, mindmáig újabb tanulságok tárházául szolgáló könyve (3 kérdés – 82 zeneszerző; Zeneműkiadó 1986) nyomán, két Erato-felvétel hallgatását követően vetődött fel bennem a gondolat: lehetne-e (érdemes lenne-e) jól megválasztott kérdésekkel „bombázni” az előadóművészeket.
Miként nem minden alkotó adott feleletet (írásban vagy hangfelvételen rögzített interjú keretében) a kérdésekre, így vélhetőleg az előadóművészektől is hiányos lenne a körkép. De mire is lehetnénk kíváncsiak? Az első kérdés akár ismétlődhetne is (ki honnan kapott – életre szóló – ösztönzést), a második annyiban módosulhatna, hogy ahelyett, hogy a külvilág – a természeti és városi környezet – akusztikus jelenségeinek hatását firtatná, az interpretáció-történeti beágyazottsággal lehetne kapcsolatos.
Míg az alkotókhoz az volt a harmadik kérdés, hogy mi a különbség egyéni stílus és önismétlés között; hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik, érdemes lenne vagy a különböző előadási lehetőségekről vallott véleményekkel foglalkozni (az élő zenélés és a stúdiófelvétel különbségeivel, pontosabban, hogy az egyes előadók melyiket-miért részesítik előnyben). A legizgalmasabb kérdés persze feltehetetlen: ki milyen érvénnyel éli meg aktuálisnak a számára meghatározó kompozíciókat. Vannak, akik valamilyen szempontból erősen lehatárolt keretek között érzik jól magukat – akár egyetlen stílus (netán szerző vagy műfaj) is az univerzum tágasságát jelenti számukra, érzésük szerint megismerhetetlen-áttekinthetetlen gazdagsággal rendelkezik.
Mások „mindenevők”, a változatosságban, a kínálatpaletta gazdag színválasztékában lelik örömüket – más áttekintési szempontot kínál, hogy vannak/lehetnek egész pályát végigkísérő művek (nem érdektelen ugyanannak a művésznek a nagy időtávolságokban rögzített interpretációit összevetni) – és ilyen szempontból (valamint az alaprepertoárt tekintve) figyelemmel követni, hogyan alakul az a bizonyos egyéni stílus és önismétlés. Hogy gazdagodik, rétegződik mélyül-e az interpretáció, avagy érződik, amint a többszöri eljátszás során az előadó számára kopik a mű élménye.
Megkérdőjelezhetetlen nagyságok felvételei késztettek ilyesfajta gondolatokra. Az egyik az 1970-ben megalakult Alban Berg Quartett. A bécsi Zeneakadémia négy fiatal tanára csakhamar világszerte elismert vonósnégyest hozott létre; 2008-ig tartó, tehát csaknem három évtizedes fennállások során a primárius (Günter Pichler) és a gordonkás (Valentin Erben) nem változott; a második évtizedtől a II. hegedűs szerepét mindvégig Gerhard Schulz töltötte be, a második brácsás, Thomas Kakuska 2005-ben bekövetkezett halála nagy csapást jelentett az együttesnek. Koncertező tevékenységük legrangosabb fejezetét a bécsi Konzerthausban adott ciklusok jelentették – a kései Beethoven-vonósnégyesek Erato-albuma az itt 1989-ben rögzített hangversenyfelvételeket tartalmazza.
A késői Beethoven-kvartettek bármely együttes számára erőpróbát jelentenek – a többszöri eljátszás során nyilvánvalóan perfektebb lesz az együtt-játék, s ideális esetben a professzionalizmus nem vezet érzelmi kihűléshez. Közben persze nyilvánvaló, hogy nem lehet már-már egészségkárosító átéléssel játszani; másként, nem szerepekről van szó, mint színházi repertoárdarabok esetében, hanem arról, hogy az együttes felelősségteljes közvetítő közegként mindig lehetővé teszi, hogy átjárja a megszólaltatásra kerülő zene, s ily módon a legnagyobb személyesség által szünteti meg az egyéniség érvényesülését, vagyis, juttatja érvényre a szerzői közlendőt.
Közben óhatatlanul is módosul a műismeret, jó esetben időről-időre mást, többet hallanak ki a szólamokból, s azok együtteséből. Óriási a különbség aközött, amikor a művet „reprodukálják” (azaz, hangzó új életre keltik), s amikor a reprodukció csupán úgy viszonyul a kottában rögzítettekhez, mint másolat (reprodukció) az eredetihez. Amikor tehát az ismétlés nem többlet, hanem széria része.
Az Alban Berg Quartett interpretációját olyan periódusban rögzítették, amikor már anyanyelvként továbbították a beethoveni szándékokat-gondolatokat, tehát sem technikai korlátok akadályozták kifejezési szándékukat, sem valamiféle zenei tisztelet nem bénította meg értelmezési szabadságukat. Vállalják a komplexitás visszaadását, tehát tükrözik a klasszikus igény és ízlés határainak feszegetését (néha már-már csúnya, „harapós” akkordokat szólaltatnak meg), ugyanakkor bármelyikük felragyogtat melodikus szépségeket. Izgalmas az előadás, nem tud közben elkalandozni a figyelem.
Warner Classics – 0724347682025
Az Alban Berg Quartettel egyidőben tűnt fel a nemzetközi koncertéletben a portugál zongoraművész Maria João Pires, az 1970-es brüsszeli rádiós szervezésű Beethoven Versenyen. Mintegy 15 évig készített felvételeket az Erato cégnél – Mozart mellett Beethoven, Chopin, Schumann és Schubert műveiből. Ő azok közé a szólisták közé tartozik, akik jobban érzik magukat a stúdió intim légkörében, mint a produkciókat zajos tetszésnyilvánítással értékelő hangversenytermekben.
Az említett képzeletbeli kérdéssorozatra interjúiban megtalálhatjuk a válaszokat. Másnak, többnek tartja a(z értékes) kompozíciókat, mint egy alkotó produktumának. Feltételez valami, emberileg aligha megmagyarázható erőket és lehetőségeket, amelyek lehetővé teszik az adott művek létrejöttét. Az előadóművészt olyan „adóvevőnek” (ilyen értelemben érzések-indulatok vezetőjének) tartja, aki továbbítja a zenét.
A 2013-ban fél évszázados cég The ERATO Story címmel sorozatot jelentet meg legértékesebbnek ítélt kiadványaiból, s ennek részeként a szólistaparádéban Schubert-korongot Piressel. A műsorán a B-dúr szonáta (D. 960) és az impromptu-k első sorozata (D. 899) szerepel. Az exkluzív válogatásban egyébként még egy zongorista, Daniel Barenboim játszik Schubertet (ugyanezt a szonátát, valamint az impromptu-k másik sorozatát). Pires Schubert-felfogása kétségkívül átgondolt – jelentős kontúrokkal, mondhatni, élénk színekben festi a dalköltő zongorazenéjét. A B-dúr szonátával ráadásul óhatatlanul is többlet-élményt kap a hazai zenebarát.
Aki Fischer Annie és/vagy Schiff András Schubertjén nevelkedett, egzotikusnak tartja Pires interpretációját – éspedig nemcsak azért, mert szélsőséges karaktereket jelenít meg, hanem azért is, mert már-már tapinthatóan hozza testközelbe a szonátaszerzőt, aki ily módon a nagy nyilvánosságnak hozza tudtára egyébként inkább csak sejtetett belső rezdüléseit. Érdekes ez a „keresztállás” a stúdiótól hírhedetten idegenkedő magyar művésznő és a stúdiólégkör meghitt magányában bátran (már-már gátlástalanul) kitárulkozó portugál között. Az impromptu-k felvétele viszont egyértelműen nagy nyereségként könyvelhető el: a zongoratanulás középfokú tananyagáról hirtelen kiderül: másról van szó. Mint amikor valaki rádöbben az egykor fanyalgással fogadott kötelező olvasmány értékére.
A zene (lukácsi terminussal élve) meghatározatlan tárgyiassága csak durva közelítéssel váltható a szavak aprópénzére. Voltaképp az előadó-művészetből is leginkább csak a technikai vonatkozásokat lehet nagy biztonsággal megragadni, a többi érzések ráhangolódásának többé-kevésbé sikeres poétikus tolmácsolása. Ha többet tudhatnánk az előadóművészek emberi-művészi ars poeticájáról, vezéreszméiről, talán empatikusabb zenehallgatásra lennénk képesek. Egyszerre figyelve ismert és/vagy ismeretlen kompozícióra, s annak ismert és/vagy ismeretlen tolmácsolására. S akkor háttérbe szorulna a mérlegelés megannyi szempontja, s betölthetné gyönyörködtető-léleknemesítő funkcióját bármely kor zenéje.
Erato – Warner Classics, 0825646 1 38234
