Kelemen Éva: Az járt oda, aki kottát is tudott olvasni
Fejezetek az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára történetéből
Annak idején Pernye András mutatott rá arra, hogy mennyire „veszélyesek” a kottapéldák. Az iromány (lett légyen könyv, vagy rövidebb lélegzetű tanulmány, esszé) keretébe ágyazva ugyanis „elrettentően” hathat olyanokra, akik nem tudnak kottát olvasni (sajnos, egyre többen vannak!), s ők, átlapozva a kiadványt, úgy érezhetik, nem nekik szól. Aki „elővigyázatlanul” mégis ilyesmi vásárlására adta a fejét, illusztrációnak tekinti a számára hieroglif jeleket, legfeljebb rácsodálkozva megnézi őket. A szerző tényleges szándéka tehát csak a „beavatottak” kis körénél valósul meg, pontosabban, azok egy részénél, akik veszik a fáradságot, hogy kibogarásszák a többé-kevésbé olvasható kottapéldákat.
Remélhetőleg nem jár így a címmel (az egyik beszélgetésből kiragadott, amúgy frappáns) idézettel Kelemen Éva, s nem azt éri el, hogy a nagyközönség látatlanban is a „kottisták” belügyének tartsa a könyvet. És remélhetőleg az intézménytörténeti tárgy sem hat elrettentően. Merthogy kétségkívül közérdekű olvasmányról van szó. Ezt sejteti már a tartalomjegyzék is.
Két (korábban már megjelent) írást tartalmaz a „Történeti pillanatképek” rövid fejezete, utána „Életút-beszélgetések” következnek (szám szerint öt). A Névmutatót megelőző „Képek” anyaga tartalmaz ugyan kottapéldákat is, de ezek funkciója javarészt illusztráció – aki viszont mégis vállalkozik arra, hogy közelebbi kapcsolatot teremt velük, mintegy „belülről” fogja megérteni az egykori munkatársak visszaemlékezéseit. És mivel nemcsak hogy nem kötelező a velük való foglalkozás, ki-ki játéklehetőségnek foghatja fel, amelynek során saját felfedezéseket tehet maga-magának. (S nem utolsó sorban, rádöbbenhet, hogy a természetesnek tűnő kottakiadványok mennyi előkészületet, többrendbéli szakértelmet igényelnek…)
A könyvtár életéről (tárgyszerűen) a két tanulmányból tudunk meg legtöbbet, a beszélgetések során szerzett információk inkább értékes puzzle-darabkákként értékelhetőek, amelyek mindegyike fontos, ám – annak ellenére, hogy a beszélgetések nem elkészültük időrendjében szerepelnek, hanem az egykori munkatársaknak a könyvtárral való kapcsolatfelvétele sorrendjében. Viszont, könnyű belátni, hogy ezáltal sem lineárisan alakul az időrend, hiszen többen egyidejűleg is dolgoztak a könyvtárban, ami igencsak megnehezíti azoknak a dolgát, akik elsődlegesen a könyvtár történetére fókuszálnának.
Az egyszerű (mondhatni, „mezei”) érdeklődő csakhamar megtanul tájékozódni ebben a többsíkú időrendben, jóllehet, néha úgy érzi magát, mint amikor többedszeri újrajátszáskor nehezen tudja magát beleélni az adott epizód jelenidejébe. Viszont éppen ebben a pluralizmusban rejlik a dolog pikantériája: ugyanazt a jelenséget mennyire különbözőképp interpretálják azok, akik mindennapjaik részeként megélték.
Tehát, túl azon, hogy több nézőpontból kapott adatok-információk alapján próbáljuk rekonstruálni a zenei könyvtár életét, maga a könyvtár, mint egységes munkahely ad ezúttal lehetőséget egykori munkatársainak, hogy az ott szerzett tapasztalatokon túl olyan önportrét adjanak, amelynek (többé-kevésbé) meghatározó vonásait éppen a közös munkahely adta. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez a munkahely igencsak „mobil” volt, történeti szempontok befolyásolták a zenei könyvtárnak a szervezeti rendszerekben elfoglalt helyét csakúgy, mint a tényleges földrajzi helyét. És a többszálú személyes visszaemlékezésekből az is kiderül, a megannyi átgondolt és felelőtlen intézkedés mennyi időt és energiát vont el a dolgozóktól.
Egy mű az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárából
Dolgozók… Az öt életút-beszélgetés résztvevői közül Falvy Zoltán már eltávozott, Somfai László, Hamburger Klára, Vavrinecz Veronika és Eckhardt Mária nyugdíjasként mindmáig aktív. A nemzetközi elismertségre is szert tett zenetörténészek, kutatók lehetőséget kaptak személyes életük alakulásának bemutatására. Esetükben ismert, hogy meddig-hova jutottak, de nem kevésbé érdekes és tanulságos, hogy honnan jöttek. Kelemen Éva többükkel különböző minőségben állt korábban is kapcsolatban; érezhető érdeklődéssel fogadta egykori zeneakadémiai tanárának magánéleti közléseit, és érezhető felkészültséggel kérdezte egykori kollégáit is. Erősen megmutatkozik annak a haszna, hogy a könyvtár dolgozójaként maga is alapos ismerője az említett munkafolyamatoknak, szervezeti-szervezési problémáknak, következetlenségeknek.
Az öt terjedelmes életút-beszélgetés bővelkedik „keresztutalásokban”; voltaképp „belterjes” a szakma, szinte mindenki-mindenkit ismer, akivel egy időben él, s érdekes megfigyelni, hogy néhány évnyi életkorkülönbség milyen mértékű értékelésbeli eltéréseket eredményezhet. Az írott verzió jelentősen terjedelmesebb, rögzített „eredetiből” alakult ki, a személyes stílus megőrzésére irányuló tudatos törekvéssel. Kelemen Éva alapos – és könyv-formátumban gyakorlott – munkáját dicséri, hogy „körüljárható” egyéniségek jelennek meg a könyv lapjain. Érdekes észrevételezni, ahogyan kollégáikról (így néha egymásról) vélekednek, ahogyan – többségükben közös – tanáraikra emlékeznek vissza. Azokról, akik mint kottát olvasni is tudók jártak a Zeneműtárba, érthetően kevés szó esik.
Erkel Ferenc (1810-1893): Himnusz. Vegyeskari változat. Szerzői kézirat, 1880-as évek
A nyitó tanulmány a Nemzeti Múzeum Zenei Osztálya 1928 és 1934 közötti időszakával foglalkozik. A második a magyar zenetudomány fáradhatatlan munkásaként értékelt Vécsey Jenővel, aki 1945-től 1966-ban bekövetkezett haláláig állt a Zeneműtár élén. Működésének első, 1945 és 1953 korszakát tárgyalja – a folytatásról közvetve, egykori munkatársai révén értesülünk. Falvy Zoltánnal 2014 júniusában készült az interjú – a folytatásra nem kerülhetett sor, elsősorban a nyilatkozó egészségi állapotára való hivatkozással. Az olvasónak önkéntelenül is eszébe jut analógiaként a népzenegyűjtés; az értékek utolsó pillanatban történő megmentését célzó vállalkozás.
Éppen ezért rendkívüli a jelentősége Kelemen Éva e vállalkozásának; remélhetőleg lesznek, akik a nyomdokába lépnek, és folytatják a megkezdett munkát, elsősorban a zeneműtár tudós kutatóként is értékes munkatársainak a megkeresésével. Habár a többiek, a „névtelenek” szóhoz juttatása sem lenne haszontalan. Hiszen bármennyire is a hadvezéreket tartjuk számon, a csatákat megannyi „közreműködő” vívja meg…
Az járt oda, aki kottát is tudott olvasni
A bevezető fejezeteket írta, az interjúkat készítette és a kötetet szerkesztette: Kelemen Éva
Országos Széchényi Könyvtár, Bp., 2020., 216 old.
