Ég és föld határán

|

Karácsonyi énekek Cambridge-ből

A különleges angol gyep zöldjének akusztikus megfelelője a kórushangzás. Megfejthetetlen, hogy veleszületett vagy az idők folyamán kifejlesztett az a sajátosság, amely megunhatatlannak tűnik – mindenesetre, a megunhatatlan angol énekkarok hallatán valamit megsejthetünk a végtelenből…

Karácsonyi énekek és kórusművek sorjáznak a cambridge-i King’s College kórusának műsorán. Kíséret nélkül, orgonakísérettel és a Philip Jones Brass Ensemble közreműködésével. A 15 carol között kevés a világszerte örökzöldként évente felidézett dallam, mégis, valamennyi ének az otthonosság érzetét kelti. Aligha jut eszébe bárkinek is a szövegek végigolvasása (nem is tartalmazza a kizárólag a legszükségesebb információkra szorítkozó kísérőszöveg), mint ahogy természeti jelenségekre rácsodálkozva sem nyúlunk azonnal útikönyvért!

A világmindenség (képzelt) harmóniája zendül meg, a keresetlenül egyszerű dallamok ideális életérzést sugallnak, kíséretük adekvát keretében. A hallgatót különleges nyugalom szállja meg, talán leginkább valamiféle vágyott hazatéréshez hasonlító. Az áhítat, amelyet érez, egyszerre világi és vallások felettien hívő.

A szakmabelit elvarázsolja a perfekció, amely sajátos időtlenséget közvetít – a kifejezett érzések örökérvényűségét. Ami szól, keresetlenül egyszerű – mint a legcsodálatosabb dolgok általában. A 15 carol mindegyike adventi kalendárium ablakainak ajándékait idézi.

Lehetőséget kínál, hogy szinte észrevétlenül újra megtanuljunk örülni az apró zenei mozzanatoknak. Élvezzük a strófikus énekeknél az ismétlődést, értékeljük az apró változásokat (a szóló-kórus váltakozást, a refrének formaalkotó szerepét, stb.), a páros és páratlan metrumú darabok váltakozását, a ritmikus patterneket, belefeledkezünk a dúdolható melódiákba, érezzük szabályos sorszerkezetű tagolódást, gyönyörködve felfigyelünk az alkalmankénti sorkapcsolódásokra. Ráhangolódunk a dinamika rajzolataira, szinte térbelinek érezzük a hangzó építményeket.

Mindehhez jön a felvétel terének realitása – a visszhang, amely mindig ideálisnak tűnik. Plasztikusan hallatszik minden, semmi összemosódás, kásás felhő! Ha jótündér teljesítene egy kívánságot, bizonyára sokan kérnénk, hogy a helyszínen, „élőben” lehessünk részesei ilyen eseménynek. Amit műsornak nevezni több mint profán lenne…

A kísérőfüzetből megtudjuk: 1969 és 1978 között készült felvételek stúdióbeli remake-jét halljuk. Technikai beavatkozásra a felvétel kezdetén gyanakodhatunk: a fokozatosan erősödő hangzás sokkal inkább divatos „bevonuló” gesztus, mintsem zenei koncepció része. Annál is inkább, mert a hallgatónak az az érzése támadhat, hogy magát a produkciót közelítik hozzá, amíg eléri a kívánt hangerőt, a zenehallgatás közvetlenség-érzetét.

CÍMKÉK: