Élmény-random

|

Joyce DiDonato: Éden

Február 25-én jelent meg Joyce DiDonato legújabb albuma, az Éden, amelyet a tervek szerint 2022 és 2024 között öt kontinens több mint 45 helyszínén szándékoznak bemutatni. Budapesten a Müpa az első színhelyek egyikeként adott otthont a műsornak március 22-én, a Régizene Fesztivál keretében.

Megválaszolható az ideális sorrend kérdése: nincs rossz választás. A lehetőségek ismeretében mindenki eldöntheti: a felvétel ismeretében vesz részt a hangversenyen, avagy az előadás keltette lelkesedéssel fogja beszerezni a CD-t. Mert az élő előadás élményének megőrzését nem elég az emlékezetre bízni.

Február 25-én jelent meg Joyce DiDonato legújabb albuma, az Éden, amelyet a tervek szerint 2022 és 2024 között öt kontinens több mint 45 helyszínén szándékoznak bemutatni. Budapesten a Müpa az első színhelyek egyikeként adott otthont a műsornak március 22-én, a Régizene Fesztivál keretében.

A műsorfüzetben olvashattuk, milyen gondolatok inspirálták az Éden program életre hívására az amerikai mezzoszopránt: „Napról napra egyre jobban bízom a minket körülvevő természeti világ tökéletes egyensúlyában, lenyűgöző misztériumában, irányító erejében és abban, hogy az anyatermészet mennyi mindent taníthat nekünk. Az ÉDEN arra hív, hogy visszatérjünk gyökereinkhez, hogy megvizsgáljuk, valóban annyira mélyen kapcsolódunk-e a magunk tiszta lényegéhez, amennyire csak képesek vagyunk, hogy belülről teremtsünk új édent, és a jövőnk érdekében elültessük a remény magjait.”

Hasonlóan korábbi kezdeményezéseihez, ezúttal is olyan előadást álmodott meg, amely az emberiséget érintő általános problémákat érint, elgondolkozásra késztetve a közönséget. De mindez háttérbe került a Müpa-beli előadáson, ami látványtervével, és főként: koncepciózus zenei anyagával lenyűgözően hatott a közönségre. Mert hiába a nemes program, ha a művészi megvalósítás önmagában is nem ad különleges élményt.

Az est (ami valójában szétfeszítette a hangversenytermi pódium kereteit-lehetőségeit) egyszersmind zenei utazás volt, barangolás évszázadok során keletkezett (és megőrzött) értékek birodalmában – ám korántsem afféle bóklászás, hanem erős-biztos dramaturgiai érzékkel kijelölt útvonal. A Gömb kiválasztott felületdarabjai, amelyek között ily módon sajátos erőviszonyok feszültek. Mintegy hetvenperces folyamat, ív, amelynek folytonosságát állandó jelenlétével az énekesnő biztosította. Mondhatni, lemezbemutató, látvány-többlettel. De nemcsak több, hanem részben más is volt! Már csak azért is, mert az Il Pomo d’ Oro élén nem immár öt éve vezető karmestere, Maxim Emelyanychev állt, hanem vendégként Madaras Gergely. Minden bizonnyal nagy segítség volt terem-ismerete az együttes számára, akik ezúttal pódiumról, nem pedig csembaló mellől irányító dirigensre figyelhettek. Volt is szükség koncentrált összerendezésre, hiszen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nagy színpada ideális volt a látványelemek hatásos elhelyezéséhez, ugyanakkor megnehezítette a kis létszámú együttes produkcióját, akik egymástól jelentős távolságban foglaltak helyet.

A felvételt követően, profi felkészültség birtokában kellett az új helyszínt akusztikailag is „belakni” – korántsem csupán zenei háttérként! Ráadásul olyan minimális világítási lehetőségekkel, amelyek nem zavarták meg a nézőkben keltett sötétség-érzetet, a jelenetek nagy részében. Miközben minden figyelem az énekesnőre összpontosult, fontos részét alkották ennek a több érzékszervre intenzíven ható projektnek.

A „hagyományos” koncertlátogató akár zavarban is lehetett volna. Megkapta ugyan a terembe lépve a műsorfüzetet, de a műsor memorizálására aligha lehetett ideje. A kétnyelvű feliratozás pedig csupán az énekelt szövegre vonatkozott, a szerzők nevét és a művek (részletek) címét nem tartalmazta. Igaz, ezt aligha hiányolta bárki is. Csakhamar perifériára került a tájékozódásnak a komolyzenében alapvető módja, hogy a hallgató tudja, mi szól (mely szerző mely műve). A folyamat-jelleg érvényesült (mint az olyan „egyszemélyes színház” esteken, ahol az előadó nem konferál szerzőt-címet), legfeljebb ki-ki többlet-boldogságként élte meg alkalmanként a ráismerést. Egyszerűen: megrendítő volt!

S „akinek ennyi jó kevés”, jött mikrofonnal DiDonato, művész-lényből hús-vér emberré alakulva, megszólítva a közönséget, majd színpadra invitálva gyerekkórust, „A remény magjait”, s velük közös produkcióban személyiségét más oldalról mutatva.

Külön gesztus, hogy a közönségnek elültetni való magokat (a csomagoláson feltüntetve az aktualitást) biztosított a Nemzetközi Botanikus Kertek Természetvédelmi Szervezete. Amely gesztus akkor éri el célját, ha nem emlékként kerül megőrzésre a kőrismag, hanem lehetőséget kap, hogy fává kiteljesedve hozzájáruljon a vágyott új-édenhez, környezetünk jobbításához.

Ezek után aligha lehet csodálkozni azon, hogy a mindvégig rezzenetlen hallgatóság, a varázs alól fokozatosan felszabadulva, hosszas-lelkes ovációban részesítette az előadókat. És azon sem, hogy hosszú sor kígyózott az előtérben, türelmesen várva az énekesnőre. Akinek autogram-osztás közben sok félszeg köszönő szó is juthatott, csekély viszonzásként a kivételes élményért.

Vélhetően kevesen voltak, akik a hangfelvétel ismeretében jöttek a hangversenyre. Csak elképzelni lehet, mekkora minőségi többletet jelenthetett nekik a látvánnyal felerősített művészi élmény – de már csak az is, hogy részesei lehettek annak a bioáramnak, amely áthatotta a termet.

A felvétel jelentősége és haszna elsősorban abban rejlik, hogy (hangzó) életben tartja az élményt, ráadásul számtalanszor ismételhető. „Beazonosíthatóak” az egyes számok, ráadásul a kísérőfüzet eredeti nyelven és angolul tartalmazza az énekelt tételek szövegét is. Tagadhatatlan, hogy azt a hatást nem tudja visszaadni, ahogyan a műsor élőben kezdődött: Charles Ives: A megválaszolatlan kérdésében a szólótrombita funkcióját töltötte be az énekhang, amely „láthatatatlanul” kezdődött, majd testet öltött DiDonato alakjában. Aki korábban ismerte a művet, meglepve hallotta a régizenei együttes hangszíneivel, s így érez a felvétel hallgatója is. DiDonato sugárzó egyénisége viszont átütőerővel érvényesül! Ives, Rachel Portman, Mahler, Giagio Marini, Josef Mysliveček, Aaron Copland, Giovanni Valentini, Francesco Cavalli, Gluck, Händel, Wagner – felsorolva furcsának tűnhet a névsor. A válogatás azonban olyan merítés a zenéjükből, amely új összefüggésrendszerbe állítja a részleteket – felmutatva, hogy többlet-értékek rejlettek/rejlenek bennük.

ERATO/WARNER

CÍMKÉK: