Régizene Fesztivál a Müpában
Idén harmadszor rendezték meg a Régizene Fesztivált a Müpában. A nyitókoncert, Philippe Jaroussky és az Ensemble Artaserte estje február 19-én zajlott, majd február 27-e és március 4-e között további öt programot láthattunk, hallhattunk.
Philippe Jaroussky Fotó: Simon Fowler
Jaroussky Händel-estje korántsem csupán a régizene rétegközönségét vonzotta – joggal. A minőséggel ugyanis kiszabadítja műsorát abból a jól lehatárolt kisvilágból, ahová a nagyközönség tudatában a „régizene” került, mint korhű hangszereken, jó esetben a korabeli előadói praxis ismeretében előadott darabok (vagy a modern hangszereken ismert repertoár részét képező, vagy a feledés mély kútjából előásott művek). A régizene-mozgalom aranykorát követően, amikor is a historikus gyakorlat iránt érdeklődők fokozatosan felfedezték a korhű, ugyanakkor napjainkban is korszerű előadásmódot (nem kevés elméleti ismeretre is szert téve), a régizenélés általánosan elfogadott alternatívát kínált pályakezdő, avagy pályamódosításra hajlamos muzsikusok számára. S míg a hőskorszak úttörői megannyi tanulsággal szolgáltak a modern hangszerek elkötelezett hívei számára is (éppen az értő-érzékeny kottaolvasással, az egykori előadói utasítások helyes értelmezésével), a zenei köztudatba bekerülő megannyi régi-új információ birtokában elsikkadt az az elmélyült tudásvágy, amelynek eredményeképp a historikus kezdeményezések polgárjogot nyertek a mindennapi zenei életben. Éppen ezért felhígult a „régizenélés” tartalma, s ennek megfelelően, értéke is. S mint az lenni szokott, az érték nem mindig áll egyenes arányosságban az élvezhetőséggel.
Jaroussky és az általa 2002-ben alapított Ensemble Artaserte művészetéről csak a legmagasabb elismerés hangján szólhatunk. Intenzív játékuk önmagában véve is hatásos lenne – azonban kis odafigyeléssel észrevehető: hatáskeltésük korántsem öncélú, hanem mindig az éppen megszólaltatandó muzsika kifejezőerejét szolgálja. Szöveges tételeknél (áriáknál) szervesen összefügg a hangulatokkal-hangulatváltozásokkal, és ennek a gyakorlatnak köszönhetően tolmácsolásukban a hangszeres tételek (részletek) is mindig afféle szöveg nélküli történetekké nemesülnek. Ezért válnak ideális partnerévé Jarousskynak, annak a kontratenornak, aki előadásmódjával mindenkor el tudja hitetni hallgatóságával, hogy ez a hang, amellyel énekel, a „sajátja”, tehát nem afféle kuriózum. A kontratenor hangképzés (egyszersmind a levegővel való sajátos gazdálkodás) az érdeklődés intenzívebb légkörében felfokozottan hat koncentráltságával, indulati töltésével. A gyakorlatban hitelesítette, amit a műsorfüzetben közölt interjúban megfogalmazott: „ilyen hang birtokában sokkal könnyebb feminin érzelmeket kifejezésre juttatni. Kontratenornak lenni egyfajta kifejezése annak, milyen lehet egy férfi. Felfedezheti a nőies oldalát, és érzelmek egész sorát mutathatja meg”. Az általa egy-egy ária erejéig felidézett operahősökről találó pillanatképet kaptunk. Pillanatig sem kétséges, hogy az adott operák „termékeny pillanatait” élhettük meg – amikor is „történik valami”, akár a cselekmény adott pontján, akár a hős lelkében, érzelmi világában. És legyenek szimpatikusak vagy ellenszenvesek a figurák, formátumukhoz (értsd, hogy tipikus alakként színpadi létjogosultságukhoz) nem fér kétség. Jaroussky nem csupán a zenei ábrázolás karakterisztikus jegyeit villantotta fel, hanem egyéniségeket varázsolt a pódiumra, amely – együttes zenélésük intenzitásából adódóan – szinte szcenírozás nélküli előadás színpadává vált.
A sorozat Hasse remekével, a Pyramus és Thisbével folytatódott, a hangfelvételei révén közismertnek tekinthető, és közszeretetnek örvendő, Fabio Biondi-vezette Europa Galante vendégszereplésével (ezt az előadást nem hallottam).
A folytatásban már a cím magára vonta a figyelmet. Simone Kermes: Vihar. Így, kettősponttal a szerző és műve kapcsolatot szokás jelölni – ezúttal az énekesnő „vihar”-centrikus műsorát harangozta be. Sol Gabetta művészete könnyen utat talált a magyar hangversenylátogató közönséghez, a fivére vezetésével működő Cappella Gabetta sem első alkalommal lépett fel fővárosunkban. Ehhez az intenzív játékstílust képviselő együtteshez az élőben legutóbb 2014-ben hallott Simone Kermes szándékolatlanul is afféle ellenpontként társult, excentrikus intenzitással, ám korántsem az általa kiválasztott műsorszámok megszerettetése érdekében. Egy árulkodó mondat a műsorfüzetben közölt nyilatkozatából: „A barokk zene mindig megindít, úgy érzem, mindent ki kell próbálnom benne”. Ő tehát – homlokegyenest ellenkezve Jaroussky zenefelfogásával – nyersanyagnak tekinti a zenét, amely kétségkívül sok lehetőséget kínál vitathatatlanul képzett hangja számára. Ő nem emberi lényeket jelenített meg, hanem frappáns (nemritkán) szellemes karikatúra-figurákat. Ami esetleg érdekes is lehet, amennyiben ismerjük az „igazit”… – de Kermes az innovativitás minden frontján indul, tehát az elfeledett művek hangzó életre keltésének projektjéből sem akar kimaradni. Feledjük színpadi maskaráit, amelyekkel minden bizonnyal nagy feltűnést aratott volna egy tehetségkutató versenyben – fiatalon. De bármennyire jól kondicionálja is magát, egy koron túl ez a fajta erőltetett feltűnősködés nem a várt hatást eredményezi. Persze, aki ilyet még nem látott, rácsodálkozik, s a meglepődés akár viharos tetszésnyilvánítást is eredményezhet. Pedig Kermes elképesztő hangi képzettsége önmagában is megérdemelné a fókuszált figyelmet. Ily módon viszont akrobatikus mutatvánnyá transzformálta azt, ami zenei értékhordozóként elismerésre méltó. Elképesztő szakadék tátong a szakmai felkészültsége és emberi/előadói „érettsége” között. Mintha nem lenne tisztában műsora értékével – vagy épp a közönséget becsülné alá, abból a meggondolásból, hogy ők ezt a zenét csak „így” tudják élvezni? Mindeme indulatok létjogosultságát ő maga támasztotta alá azzal a (harmadik) ráadással, Händel Ridaldójából a Lascia ch’io piangával, amit megrendítően adott elő. Ekkor egyszerűen megállt és énekelt. És hangja önmagában olyan hatást ért el, hogy a megrendült közönség, a rövid-viharos hála-taps után nem várt folytatást. (Megbízható forrásból származó információ szerint még két további ráadás volt az énekesnő tarsolyában – ez megint az ítélőerő hiányát bizonyítja. EZT ugyanis nem lehetett volna „überolni” – az elkönnyítő folytatással viszont tönkretette volna azt a néhány percet, amelyért érdemes volt végigülni a hangversenyt.)
A Fesztiválszínház aligha kínált ideális helyszínt a Bach Consort Wien fellépésének. Ezt az együttest korábban nem ismertem, így előre tájékozódtam a műsorfüzetből. Bár ne tettem volna! Akkor talán kevesebb elvárással ülök be, hiszen az 1999-ben alapított együttest „Ausztria egyik legjelentősebb régizenei együttesének” hirdette. És ha már végigolvastam, hadd jegyezzem meg azt a visszatérő jelenséget, hogy a minden jelentéktelen életrajzot feltupírozó jó szándék a hallgató félreinformálása, egyszersmind az értékarányok torzítása.
Amit hallottunk, szolid interpretációs elképzelés birtokában korrektül megszólaltatott tételsorozat Monteverdi vallásos zenei gyűjteményéből és Biagio Marini hangszeres tételeiből. Az énekesek többségénél nem derült ki, finom hangzásra törekszik, vagy ekkora hanganyag áll rendelkezésükre. A dirigens Rubén Dubrovsky azt a meglepetést tartogatta hallgatóságának, hogy a második részben maga is gitárt ragadott, s a kis létszámú zenekar félkörében, középen egykori Ki mit tud?-os beat-fiúkat megszégyenítő játékmóddal csatlakozott muzsikusaihoz. Ettől nem lett népszerűbb sem ő, sem az adott műsorszámok. Akik a szünetben távoztak – köztük a hazai régizenélés két jeles egyénisége – nem tudhatják, miről maradtak le…
Az Üvegterem adott helyszínt a barokk triókat műsorra tűző ötórai programnak, amelyen Veracini, Leclair és Bach kompozícióit játszotta Lachegyi Róza, Szabó Zsolt és Szokos Augusztin. Hasznos kezdeményezés, hogy hazai kamaramuzsikusok bemutatkozhassanak, frekventált helyszínen.
A fesztivál záróeseménye Rameau Naïs című operája volt, Vashegyi György együtteseinek produkciójaként, francia szólisták közreműködésével. A Versailles-i Barokk Zenei Központtal való többéves együttműködés eredménye ez, méltó folytatása a korábbi lemezfelvételeknek (Rameau, Mondonville). Valljuk meg, Rameau operája – hosszú. Egy szünettel bő három órát tart, miközben a zenehallgatáshoz társuló szövegolvasás figyelemmegosztásra készteti a hallgatót (amely során némi hibákat is felfedezhetett, gyakrabban pedig a korántsem ideális szinonimákból következtetve vissza megfelelőbb kifejezésekre). Ezért a teljesítményért viszont kizárólag köszönettel tartozunk Vashegyi Györgynek és együtteseinek, még akkor is, ha a kórus és/vagy zenekar jelenleg nem épp fénykorának színvonalán teljesít. Mindkét együttesben – érthető okokból – cserélődnek a játékosok, s tény, hogy mindenkinek idő kell ahhoz, hogy belejöjjön a (régi)zenekari munkába. Ezt pedig csupán a gyakorlatban lehet megszerezni, akkor is, ha valaki a Zeneakadémia Régizenei szakcsoportjából érkezik. Örvendetes viszont, hogy régizenei együttesünk működik, rendszeresen, hangfelvételen megörökítésre méltóan – ne várjuk el tehát nagyobb szabadságban az alkalmankénti rögtönzésszerűen díszítő pillanatokat, és időt-feledtető meglepetéseket. Ilyesfajta élményekről ezen az esten kizárólag az Orfeo ütősjátékosa gondoskodott, valamennyi hangszere megszólalásával nemcsak színt, de vitalitást is adva az egyébként több mint korrekt előadásnak. Az énekesek viszont igazi koncertélményt jelentettek; s miközben örvendezünk, hogy teljes egészében hallhattunk egy Rameau-operát, halkan meg kell jegyezni: akár „félszcenírozott” előadása is nagy nyereség lett volna. Íme, egy lehetőség, amelyet érdemes a (nemcsak távlati) tervek közé felvenni.
