Interjú Márta Istvánnal
Mindennek van kezdete és vége – a Művészetek Völgye esetében utóbbi még nagyon messze van, ám eredete párját ritkítóan színes, egyedi és emberi. Márta István zeneszerzővel, Kapolcs „felfedezőjével” és a fesztivál életre hívójával beszélgettünk múltról, misszióról és a fesztivál hatásairól.
Márta István Fotó: Wikipédia
A 29. Művészetek Völgye volt az idei. A megnyitón Taliándörögd polgármestere, Mohos József azt mondta, hogy harminc évvel ezelőtt jó értelemben megváltozott a környék élete. Mit gondol, sikerült a vidéki Magyarországot közelebb hozni kicsit a Pest központú kultúrához?
Az egész történetet nem mesélem el, mert a kapolcsi archívumban minden hozzáférhető. Elég annyi, hogy 1989-ben még nem volt Művészetek Völgye, hanem Kapolcsi Művészeti Napok címmel indítottam ezt az egészet útjára. Hivatalosan a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet szervezte, amit a falu lakóival civil szervezetként alapítottunk: nem a kultúra vagy a művészetek miatt, hanem a természetvédelem volt a fő cél. A patak medréből – egy Pulán, szabálytalanul létesített halivadék-nevelő tó miatt – eltűnt a víz és miután magánemberként nem sikerült a dolgok végére járnom, így a faluval közösen megalapítottam Veszprém megye egyik első civil szervezetét. Jogi személlyé váltunk, a faluban kérdezték is, hogy mi lesz ez, valami új párt? Azt feleltem, hogy nem tudom mi lesz, de jogi személyek lettünk és már jobban tudunk informálódni és intézkedni a szabálytalan vízügyi húzások kapcsán.
Arra gondoltam, hogy ha már a kultúrát bevettük a nevünkbe – akkoriban a Nemzeti Színház zenei igazgatója voltam –, megkérem a zenész és színész barátaimat, hogy állítsunk színpadra egy darabot; ez volt Csokonaitól a Karnyóné. Három napig tartott a rendezvény. Nem tudták a faluban, hogy ebből mi lesz, én sem tudtam, mert nem terveztük folytatni, egyszeri alkalomnak indult, önmagunknak. A helyi gyerekek statisztáltak a darabban, volt kiállítás, templomi koncert – volt öt-hatszáz főnyi közönség, főleg a hozzátartozók és pesti értelmiségiek. Akkoriban egy média volt az országban, a Magyar Televízió. A média és az újságíró barátaim felkapták ezt a rendezvényt. Egzotikus történés volt a kicsiny, nevesincs faluban megjelenő minőségi kultúra, sohasem csinált ilyet még senki 150 kilométerre Pesttől!
És mi lett a patakkal?
A patakot nem tudtuk akkor még visszaszerezni, elment belőle a víz, még sok évnek el kellett telnie. De megtettük a jogi lépéseket, ez volt a fontos. A következő évben megcsináltuk újra a programsorozatot, pedig ez nem volt a terveink között. Ősszel megkérdezte egy kapolcsi néni, hogy mikor lesz újra ilyen szép koncert a templomban. A következő években is megcsináltuk, és arra lettünk figyelmesek, hogy a szomszéd faluk némileg irigykednek. Azt mondtam erre, hogy először Vigántpetend, utána Taliándörögd. De mindenkinek kellett valamit tenni, hogy csatlakozhasson. Például Öcs településnek később egy három kilométeres aszfaltozott utat kellett építenie, mert nem vezetett oda út a Völgyből. ‘95-ben találtam ki a nevet a sokasodó falvak miatt: legyen Művészetek Völgye, mert a meghosszabbított név már hülyén hangzott. Ennyi a történet! A cél mindig az volt, hogy a lakossággal együtt csináljuk a dolgunkat.
A Kapocska Program, 2018 tájékoztatóján
Ahogyan ez a polgármesterek idei beszédéből is kitűnt…
Ennek a közös munkának volt egy látható része és egy láthatatlan településfejlesztési eleme is. Ezek nektek, a te generációdnak már megszokottak, de akkor még nem léteztek: a faluhíd egy szocreál építmény volt, mi építettük át kőhíddá. Kicseréltük az utcanévtáblákat is a helyi hagyományoknak megfelelően, amelyek más neveket használtak, mint a hivatalos táblák. Millió apróságot csináltunk – együtt. Segítettük az óvodát, iskolát, ösztöndíjat adtunk tehetséges helybeli fiatalnak, múzeumokat alapítottunk és helytörténeti, illetve szociográfiai kiadványokat jelentettünk meg. Mindezeket a fesztivál egyre erősebb „brandjének” köszönhetően. A kölcsönhatás kiválóan működött, egyre erősítettük a fesztivál alapjait és szerkezetét. Egyre híresebbek és népszerűbbek lettünk. 2007-ben már 7 településen 260 ezer látogatónk volt! Kocsis Zoltán, Hobo, Cseh Tamás, jazz- és szimfonikus koncertek, színházak, ősbemutatók, különleges kiállítások, Művészetek Zöldje, a Völgyfutár című fesztiválújságba neves újságírók írtak publicisztikát; számtalan ötlet és számtalan – a Völgyben induló – tehetség. A (h)őskor.
Olykor felmerül témaként a helyiek és a fesztivál együttélése. Problémák, félreértések…
Nekem erre alapítói olvasatom van. Huszonnégy évig vezettem a fesztivált. Átéltünk a falvakkal együtt hullámvölgyeket és hullámhegyeket. 2009-ben pénzszűke miatt el is maradt a fesztivál, amelyet aztán 2010-ben – a szerkezeten rugalmasan változtatva – sikerült is újraélesztenünk. 1989-től folyamatosan „jelen kellett lennem”. Ez persze sok kocsmai berúgással is járt, mondanom sem kell. Én itt „gyüttment” voltam, vagyok és leszek is. Csakhogy a falu fantasztikusan működik, büszkék, de nagyon hálásak is tudnak lenni, ha érzik a szeretetet.
Ez alatt azt érti, hogy például meg kell szabadulni a fővárosi konvencióktól?
Nagyon érzékenyen kell bánni velük! A Völgy nagy kitalációja az volt, hogy a különböző generációk is kaptak valamit, a más-más identitású emberek is meg tudtak férni egymás mellett. Tudatosan törekedtem arra, hogy a helyi lakos és az echte pesti is kapjon valami újat – legyen átjárhatóság.
A Kaláka a Völgyben Fotó: Szabados Petra
Mondok egy példát: Pándról felhívott egy nyugdíjas asszonyszínház társulat. A kérdés az volt, hogy felléphetnek-e a Völgyben A csikós című népszínművel. Látatlanban mondtam nekik, hogy nagyon megtisztelő, jöjjenek csak. Azt válaszolták, hogy addig nem jönnek, amíg én nem nézem meg őket, mert bizonytalanok, hogy elég jók-e. Elmentem Pándra, ami csodálatos és szürreális élménynek bizonyult. A legfiatalabb szereplő is hetvenéves volt, aki egyébként a tizenhat éves Juliskát játszotta. Ők csinálták a díszletet és a jelmezeket is. Megnéztem, és rögtön véleményt kellett mondanom, mint szakember. A betanító egy nyugdíjas óvónéni volt, nyolcanéves. Snitt. Kapolcs, Malomsziget, akkor még színpaddal. Pándi nyugdíjas asszonyszínház, A csikós. Itt volt a pesti értelmiség: sikongtak a gyönyörtől. Azt mondta nekem Jancsó Miklós, hogy Beckett és Ionesco sem találtak ki ilyen abszurdot! A háború előtt Kapolcson is volt színjátszókör, ők is előadták annak idején A csikóst. A két világ összeért, a leggyönyörűbb pillanat volt! Hatalmas sikerük volt, tapsrendnek pedig elénekelték, hogy „Nemcsak a húszéveseké a világ…”
Alig elképzelhető találkozás!
Igen, sajnos fotókon kívül máshogyan nem tudtuk dokumentálni. Ez szép pillanat volt, de keresztülmentünk nehéz időszakokon is. Volt olyan, hogy azt mondtam, elmegyek a faluból. De összességében nagyon sok mindent kaptam tőlük, ők nem is sejtik, hogy mennyit. Voltak olyan pillanatok, amiken pont a falu lendített túl.
Ez egy közösség, ami lehet jó vagy rossz. Bármi legyen, egyet nem lehet velük tenni, nagyképűen viselkedni. Pesti vagy, ráadásul művész, ennél rosszabb kezdőpozíció nem volt. Mindenben az volt az elvem, hogy akarja-e a falu? Igen ám, de mit értek falu alatt? Százalékosan kell kifejezni a benne élők egyetértését? A fesztivál alapköve tehát mindenképpen a falu. Döntse el, akarja vagy nem akarja, hogy legyen itt fesztivál. Sokan jól keresnek vele, más pedig egyáltalán nem keres semmit.
Aki pedig nem, az irigy a másikra…
Mindig lesznek ilyenek. De statisztikailag még mindig a többség járt jól, azt hiszem. Annak idején nagyon sok kocsmai fórumot tartottunk. Itt kellett lennünk és kipuhatolózni, hogy van-e problémájuk.
A hangadók, gondolom, felszólaltak.
Igen, kellett ismerni a hangadókat, kellett ismerni a természetrajzát a helynek és mindeközben óvni és védeni a faluképet.
Mit ért ezalatt?
A kezdetekkor csináltunk egy értéktárat: ott egy régi kémény, itt egy régi kőbástya… Ezek értékek nekünk. Nekik, a falusiaknak nem annyira volt érték, hisz nekik evidens volt. Rengeteg mindent sikerült így megőrizni: megbeszéltük a kocsmában vagy otthon a háziasszonnyal.
A falu népén kívül még mi alakította a fesztivál arculatát?
A közönség. Ha rosszak a programok vagy a műsorszerkezet, akkor nincsen fesztivál. A harmadik ilyen elem a támogatók. Ha nem tudtam volna pénzt gyűjteni, akkor szintén nincsen. A negyedik természetesen a csapat. Minden családiasan működött.
Földes László Hobo Fotó: Szabados Petra
Az online világ előtt ez a családiasság segített megszervezni a fesztivált? Nekem, aki ebben a korszakban nőttem fel, nehéz elképzelni a szervezést internet nélkül.
Nem ismertük azt a kifejezést, hogy marketingkommunikáció, de rugalmasak voltunk és tanulékonyak. Én zeneszerző vagyok, amint lehetett, átálltam a számítógépes kottaíró-rendszerekre. Kicsit elkanyarodva, ezekben a kérdésekben az egyensúly volt az érdekes: mi az, amiben haladunk a világgal és mi az, amit nem engedünk el. És ez az elv fontosabb volt nekem, mint a közönségszám. Természetesen nagyon örülök, ha sokan vannak! De az alapcél annak idején nem a számok növelése volt. Az egyedi helyszínek felfedezése és újragondolása mellett a tartalom, a minőség, a színesség, az izgalmas újdonságok, a szellemi innováció, kreativitás mellet az (ön)irónia, a humor is fontos elem volt. Na, meg a gondolkodásra késztetés! Mindez fantasztikus csapattal, a helyieket is beleértve!
Sokak szerint a kultúra és a művészetek nem is létezhetnek piaci alapon.
Igen, ez egy fontos kérdés! Piac és kultúra? Hogyan viszonyulnak egymáshoz? Az ehhez hasonló fesztiválok mindig apelláltak kormányzati vagy szponzorpénzekre, már csak azért is, mert a világon sehol sem tud támogatások nélkül működni egy ilyen fajta kulturális fesztivál, nincsen rá mód, hogy teljesen önellátó legyen.
Az angoloknál kifejlődött mecenatúra nálunk nem létezik, így ez szükséges. Kezdetben az volt az elképzelés, hogy 40%-ban szponzorokkal és támogatásokból, 60%-ban pedig saját bevételekből működtetjük a programokat. Ez lényegében mostanáig sem változott meg, legfeljebb a fogalmak, értelmezések, címkézések alakultak át. Léteznek olyan pro-forma nem állami támogatások is, amik valójában azok, de ezekről nem szeretnék beszélni.
Viszont a távközlés mindenképpen változott.
Igen, visszatérek ide is. Nektek ez izgalmas kérdés: hogy’ a fenébe tudtunk valamit egyáltalán szervezni? A lelki résszel kezdem. Mindenki ügyének érezte a dolgot. Ügy. A szó hagyományos és nemes értelmében. Misszió. Ezek a szavak mára szinte pejoratívak lettek. Valakitől meg is kaptam, hogy miért emlegetek missziót; kiröhögteted magad, mondta. Elég öreg vagyok, hogy nekem ez a szó valóban jelentsen valamit. De a művészbarátaim is osztoztak ebben. Ezek – az ügy és a misszió – a kommunikációs nehézségeken is sikerrel átlendítettek minket. Számított az adott szó. Ha én azt mondtam egy színházi társulatnak, hogy jövőre ott lesztek a Művészetek Völgyében, akkor papír sem kellett, a szavam elég volt.
És viszont is működött, ők is itt voltak.
Csodálatosan működött, anélkül, hogy percenként mobiltelefonáltunk volna. Nem is volt telefonunk kezdetben, kivétel egy vezetékes készülék a közeli Pulán; oda kellett átjárni vagy a postai táviratokat használni. Persze én is meguntam ezt az állapotot, hogy nincsen a faluban vonalas telefon. Minden követ megmozgattam, hogy vonalhoz jussunk, majdnem olyan nehéz volt, mint még régebben autót szerezni. De tudtam, hogy hosszú távon a lelkesedéssel együtt sem leszünk meg, annyira megnehezednek az operatív részek. Megbeszéltük a Matávval, hogy a faluban mindenki hozzájuthat vonalas készülékhez néhány ezer forintért, ami akkoriban nem volt olcsó. Elmentem a kocsmába, kihirdettem, aztán néztek rám, hogy Pista, minek nekünk telefon? Hárman kértünk összesen telefont az első körben! A Matáv meg is jegyezte, hogy nem erről volt szó… Eltelt egy év, már mindenki jött hozzám, hogy tudok-e intézni újra telefont.
Völgylakók Fotó: Szabados Petra
Aztán beköszöntött a mobilvilág. Nekem elsők között volt telefonom. Kaptam egy VIP-készüléket, akkora volt, mint egy kisebb doboz – csak telefonálni nem tudtam vele, mert nem volt átjátszótorony Kapolcson. Ezt is sikerült kilobbiznom, hiszen akkor már nagy közönsége volt a fesztiválnak. A templom harangtornyába építették bele, Sanyi, a Völgy plébánosa az évszázad üzletét kötötte ezzel, a lényeg, hogy a faluképet nem rontotta. Felújították a templomot és több éves bérleti díjat is fizettek érte előre. Később megjelent a térerő-kérdés, aztán a sávszélesség kérdése, majd a 4G, 5G… Történelmi távlatokból azt tudom mondani, hogy bár kinyílt a világ, de az emberi – szemtől szembeni – kapcsolatok ugyanilyen intenzitással zárulnak is.
Én ezt sajnos nem tudom megítélni, csak az előnyeit élvezem, nem tudom elképzelni, hogy mitől fosztott meg bennünket.
Amit nyerünk a réven, azt elvesztjük a vámon. Ez igaz a Művészetek Völgyére is. Azt mondják, hogy már a „világ közepe falu” lett Kapolcs. Nem tudom, hogy jót csináltunk-e vele. Azt tudom, hogy nem halt ki a falu. Ez lehet, hogy a fesztiválnak is köszönhető. De vajon jót tettünk-e a faluval akkor, amikor beavatkoztunk a természetes evolúcióba? A fesztivál végső soron egy „testidegen” dolog, tulajdonképpen a mezőgazdaságnak vagy az állattartásnak kellene nagyon működnie. Ezért próbáljuk „szelíden” tartani a többi – a falu egyéb, kulturális híd szerepét betöltő – rendezvényünket: a Bondoró Fesztivált és a gyerekeknek szóló Kapolcska Programot.
De ha már egyszer kényszerpályán a világ…
Mi van akkor, ha nincsen Művészetek Völgye? Ha Kapolcsnak úgy kell élnie, mint a többi falunak, amelyeknek nem volt ilyen lehetőségük. Ezt a történelem dönti el. Jót tettünk-e az itt élőkkel, amikor beleszóltunk az életükbe vagy nem? Ezt a kérdést mindig óvatosan kezeltem, hiszen belenyúltunk ebbe az emberi környezetbe. Ezért más a Völgy, mint a Sziget vagy a Volt, esetleg a többi, „urbánus” fesztivál. Itt sokkal bonyolultabb a képlet: tekintettel kell lenni Jani bácsira, Mari nénire, a „gyüttmentekre”, a pesti vendégre, az üzletelő telektulajdonosra. Mondtam is egyszer – még az ősi 20. század végén (!?) – Gerendai Károlynak, hogy cseréljünk egy napra! Hát mit mondjak, valószínűleg beletört volna a fogunk.
