A Concerto Budapest koncertje / Zeneakadémia
Keller András és zenekara olyan kvalitásokat képvisel, amelyekkel újabb híveket szerezhet nemcsak törzsközönségként, hanem a műsorra tűzött értékes kompozícióknak is.
Baráti Kristóf és a Concerto Budapest
Az évadkezdet évről évre megkülönböztetett feladatot ad a programok megtervezőinek, hiszen a nyári (többé-kevésbé uborkaszezon) lazítás után korántsem mindegy, hogy milyen érdeklődéssel és lelkesedéssel térnek vissza a koncerttermekbe a hallgatók. A műsor-összeállítást egyszerűsíti, hogy immár hagyományosan Bartók-kompozíció is kerül az első estek valamelyikének műsorára, aktuálisan megemlékezve halálának évfordulójáról. Végigtekintve az évadkezdés programján, örömmel nyugtázhatjuk, hogy jelentős együtteseink (és művészeink) jóvoltából megannyi értékes kompozíciója felcsendül szeptember-október folyamán. Az idei év ráadásul kerek számú évforduló; Bartók épp hetven esztendeje hunyt el.
A Concerto Budapest évadkezdő hangversenyén A kékszakállú herceg várát tűzte műsorra (a Zeneakadémián koncertszerű előadásban), s a program első részébe is jutott évfordulós megemlékezés. Alban Berg 130 éve született és 80 éve hunyt el – művészetét Hegedűversenyével idézték. Hogy miért került a műsor élére Beethoven F-dúr románca, ahhoz kissé erőltetett lenne az évfordulós indok (145 éve született), mindenesetre kihasználták a nagy formátumú, a közönség által is kedvelt szólista közreműködését – így Baráti Kristóf játékában az egész első részben gyönyörködhettek a hallgatók.
A műsor előtt megtudtuk: a Berg-hegedűversenyből felvétel készül. Talán ezért is játszott ezúttal kottából a szólista. Hogy Beethoven F-dúr románcához miért volt vizuális emlékeztetőre szükség, rejtély.
Tudom, a kottából vagy kotta nélkül való játék axióma – mindkét lehetőség mellett és ellen is szólnak érvek. A Miatyánkot kottából imádkozó pap példája az egyik „klasszikus”, míg az „interpretáció-hívők” eme memória-könnyítés ellen voksolnak. Ez utóbbiak közé tartozik Christa Ludwig, aki egy mesterkurzuson hatásosan kifakadt a kottából éneklés ellen. Énekelni mindenki tud – de interpretálni! – ágált, majd felejthetetlen illusztrációval szolgált. Domingo, aki vitán felül álló nagy művész, amikor kottából énekli a mindenki által ismert karácsonyi éneket, a Stille Nachtot, lapozáskor óhatatlanul is rossz helyen is vesz levegőt. Igen, a közlés erejét gyengíti a vizuális segítség. Ami voltaképp felesleges, hiszen a pódiumérett produkciók alapfeltétele a biztos „szövegtudás”. Annyiból mégsem, hogy lehetővé tenné a szólista számára: ne kelljen törődnie a memorizálás biztonságával, hanem kizárólag a zenére figyeljen. Viszont a gyakorlatban ez többnyire úgy alakul, hogy megkönnyíti a technikai perfekciót, ugyanakkor a kifejezés (romantizálva: a tartalom) háttérbe szorul. Ebből adódik, hogy csökken a kottából játszott szólam érzelmi-indulatai ereje. Miként nincs túl nagy különbség aközött, hogy örvendetes vagy tragikus eseményekről tudósít a hírolvasó. Ebben az esetben a felvétel szolgálhat indokul a biztonságos megoldás mellett – azonban így kétszeresen torzul Baráti műfelfogásáról kapott képünk. Egyrészt, a felvétel miatt és a kotta-segítségnek köszönhetően elsődlegesen a perfekcióra törekszik, tehát az élőzene-élmény közvetlensége („bevállalóssága”) helyett hibátlanabb előadást hallunk, másrészt, felvételen ez a biztonsági megoldás koncertteljesítményként marad fenn.
És előreszaladva a második rész műsorára: fennmaradt (és örvendetes módon CD-ként forgalomba is került) a ’70-es évekből egy zeneakadémiai hangverseny műsoraként Bartók egyfelvonásosa, Kovács Eszter és Kováts Kolos, valamint a Magyar Állami Hangversenyzenekar előadásában, Ferencsik János vezényletével. Itt az élő előadásnak megfelelő koncentrációval (és hibaszázalékkal) csendült fel a mű – ugyanakkor a sokadszori előadáskor sem hatnak zavaróan a (magától értetődően) kijavíthatatlan apró hibák, mert a műegészre kell figyelnünk, pontosabban, nem „kell”, hanem a nagy formátumú előadóknak hála, nem tehetünk mást…
Tudom, sajnos még mindig ritkaságszámba megy Berg Hegedűversenye hangversenytermeinkben (utólag tudom csak igazán becsülni, ami akkor természetes volt, hogy már 1970 táján Győrben a koncertmester, Pothof Csaba szólójával hallhattam a művet, hogy ő nem tette ki a kottát – hegedűsnövendékei vélhetőleg nagy drukkal hallgatták, a magamfajta zongoristanövendék pedig egyszerűen felfedezte magának a remekművet). De néhány éve volt példa arra, hogy a MÁV Szimfonikus Zenekar egyik estjén vastapssal köszönték meg az élményt (a fiatal japán szólista Varga Tibor egykori növendéke volt). Tehát hangzásvilága alapján és keletkezési ideje ismeretében aligha sorolható azok közé a kortárs kompozíciók közé, amelyeket eleve fenntartással fogad, amelyekhez távolságtartással közeledik a nem-muzsikus. Rendkívül hasznosnak tartanám, ha Baráti Kristóf nemcsak ezúttal tűzte volna műsorára, hanem lehetősége lenne arra, hogy a közeljövőben még több alkalommal eljátszhassa. Mindenki tanulságára és örömére.
Méltán előzte meg nagy várakozás Rost Andrea Juditját
A kékszakállú herceg vára is a megszólaltatás milyenségének értékelésén túlmutató, általánosabb kérdések felvetésére kínál alkalmat. Kiváltképp Judit szólamát illetően, az utóbbi időben már-már „sikk” lett megtanulni, elénekelni. A tapasztalat azt mutatja, kisszámú kivételtől eltekintve (mint Kovács Eszter gyönyörűséges dalolása) a mezzoszopránok tudják teljesebben megvalósítani a szólamot. Ettől függetlenül, érthető módon, a szopránok sem akarnak kimaradni e lehetőségből – például az Armel Operafesztiválon is szopránt, Miksch Adriennt választották e szerep megformálására. Méltán előzte meg nagy várakozás Rost Andrea első ízben megszólaltatott Juditját – ő az operaszerepek felől közelíti meg e nőalakot. Ezúttal is előkerültek a kották; de mind Rost Andrea, mind pedig Mikhail Petrenko (akinek műsorán január óta szerepel a Kékszakállú) inkább csak az oratórikus előadások gyakorlata értelmében, formálisan tette ki. Különleges élmény volt ez is. A férfi-nő ellentétnek sajátos többletét adta, hogy Rost az anyanyelvén énekelt, míg Petrenko hősiesen vállalkozott a magyar nyelvű éneklésre. Aki hallotta már e Bartók-művet különböző külföldi szólistákkal, nem kevés rossz emléket őriz (sovány vigasz, hogy a felvételek tanúbizonysága szerint néha a magyarok is tudtak groteszk pillanatokat produkálni). Furcsállom egyébként ezt a fajta magyar „türelmetlenséget”, ami annak jele, hogy sokan nem gondolják végig, vajon mit érez egy német, egy angol, vagy pláne egy francia, ha magyar énekes töri anyanyelvüket…
Petrenko teljesítményéről csak az elismerés szaván szólhatunk. Biztonsággal tájékozódott a műben, s a visszatérő szövegeket-dallamokat formateremtő rangon szólaltatta meg. Kiváltképp dicséretes, hogy élt a hangsúlyok gesztusteremtő lehetőségével, s felismerte a plasztikus ritmika jelentéshordozó szerepét. Rost Andrea Juditja számára ideálisabb lett volna a színpadi megjelenés – ott kevésbé tűnt volna fel bizonyos dallamfordulatokban a hang élessége, ott még az esetenkénti hiányosságok is a kifejezést erősítették volna. Ami viszont átütő erejű – és általában érződik a hanganyag nemzetközi viszonylatban is elismert kvalitása. Így viszont érdemes volt behunyt szemmel hallgatunk, színpadot képzelve az előadáshoz.
Fotók: Benkő Sándor
Ekkor azonban olyasmire figyelhettünk fel, ami egyébként, nyitott szemmel – a látvány elterelő ingerének köszönhetően – inkább csak az érzet szintjéig jutott volna el. A zenekar játékával kapcsolatban kell szóvá tennünk valamit, ami kisebb-nagyobb mértékben minden bizonnyal más alkalmakkor, más együtteseknél is meglévő tényező.
Tudvalevő, egy-egy dinamikai szint más „abszolút értékű” hangerőt jelent a különböző típusú hangszereknél (tehát más egy vonósszólam és más egy fúvósszólista pianója), ráadásul nemcsak a hangszerek jellegéből adódóan, hanem azért is, mert a zenei faktúrában más-más szerepet töltenek be. Gyakran tapasztalható, hogy az egyébként differenciált dinamikai grafikonokon belül némely hangszer/hangszín bántóan „kiszól”. Tehát sérül a partitúrában rögzített szerzői elképzelés. Magyarázható ez lelkesedéssel, lendülettel – de része van ebben a terem (bármely terem) akusztikai sajátosságainak. A zenekari játékos a maga helyéről aligha hallhatja, hogyan illeszkedik szólama az egészbe – ennek a „dinamikai finomhangolónak” az alkalmazása egyértelműen a karmester feladata. Talán nem szimpatikus, hogy épp egy igényes műsor alkalmával teszem szóvá, de minél előbb tudatosulnia kellene ennek a többletfeladatnak. Hiszen a Concerto Budapest immár újra otthonos a Zeneakadémián, tehát tudatosan számolniuk kell a terem sajátos adottságaival.
A zenekari muzsikusok szakmai élete korántsem korlátozódik a partitúrákra és a szólamkottákra, s a karmestereké sem. Azonban az időnként felhalmozódó nem-zenei problémák sem adnak – időszakosan sem – felmentést a zenei igényesség alól. A hallgató (így a kritikus) akkor is pártos, ha azokat figyelmen kívül hagyva, kizárólag a zenére koncentrál. Nyilván nehéz a próbák és az előadások idején minden más problémát tudatosan figyelmen kívül hagyva kizárólag a megszólaltatandó művekre koncentrálni – de megérné. Keller András és zenekara olyan kvalitásokat képvisel, amelyekkel újabb híveket szerezhet nemcsak törzsközönségként, hanem az általuk műsorra tűzött értékes (esetenként a magukat nem egykönnyen megadó) kompozícióknak is.
