A Budafoki Dohnányi Zenekar élén
A karvezetőből tanult karmesterré vált Hollerung Gábor egyaránt avatott irányítója énekkarnak és zenekarnak.
Újévi koncert a Müpában Fotók: Horváth Tamás
A karmester hangszere a zenekar. Akinek megadatott, hogy „saját” együttese legyen, olyan hangszeren játszik, amelynek erényeit és gyengéit alaposan ismeri. Az elsődlegesen vendégkarmester típusú dirigensek a zongoristákhoz hasonlíthatóak, akik igencsak kiszolgáltatottak a körülményeknek. A karvezetőből tanult karmesterré vált Hollerung Gábor egyaránt avatott irányítója énekkarnak és zenekarnak. Kiváltképp pedig az ifjúsági zenekarból intézményesült Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekarnak.
Általános tapasztalatként leszögezhető: a (szakmai) életrajzok, konkrét adataik ellenére, néha megtévesztőek. Vendégszerepléseknél imponáló a sok rangos helyszín, a neves muzsikuspartnerek listája. Több életrajz áttekintése után az olvasó néha késztetést érez, hogy – az egykor népszerű „ország-város” játék mintájára – kihúzza a „közös találatokat”, hogy kiderüljön, mi marad azon felül. És még akkor sem biztos, hogy közelebb jutottunk az értékrend szerinti besoroláshoz. Mert vannak „mérhetetlen” minőségek – ezek pedig leginkább a gyakorlatban vizsgáznak.
Telt ház a Müpában
Ilyen – adatszerűen mérhetetlen – minőség Hollerung Gábor elhivatottsága, elkötelezettsége, amely ráadásul többsávos pályán mozog. Mindegyiknél alapfeltétel (mondhatni, a működéshez elengedhetetlenül szükséges „üzemanyag”) a lelkesedése, és egyúttal lelkesíteni-tudása. Mondhatni, zeneszeretetével megfertőzi muzsikusait (legyenek énekesek vagy hangszeresek), ily módon inspirálja őket igényes muzsikálásra. Amiből továbbsugárzik a lelkesítés-forrás, átterjedve a pódiumról a nézőtérre. Ott pedig nyitott fülekre talál, egyszersmind élményéhségre.
A Budafoki Dohnányi Zenekar élén többnyire vezető karmestere áll, ilyenkor hallhatjuk a legkiérleltebb interpretációkat, hiszen karmester és együttese szinte félszavakból érti egymást. Az egykori ifjúsági zenekarnak, amelyet Nemes László hívott életre, elsődleges céljai között szerepelt a zenekari játékosok utánpótlásáról való gondoskodás, így az egykori „Dohnányisok” számos együttes tagjai lettek. Később egyre inkább állandósult a tagság (kisegítőként visszajáró régi játékosokkal és státuszban reménykedő fiatalokkal), ami koncepciózus műsortervezést tett lehetővé.
A műsortervezés sajátossága náluk, hogy több szempontot egyaránt figyelembe vesz: a népszerű repertoárdarabok mellett megkülönböztetett figyelmet szentel a fiatal szerzők műveinek (köztük a zenekari tagok kompozíciós kísérleteinek), igyekszik szólista-lehetőséget biztosítani a zenekari művészeknek, és maximális támogatást kap a játékosok kamarazenélése. Ugyanakkor tudatosan törekednek arra, hogy ne csak kiszolgálják a közönség igényeit, hanem irányítsák is érdeklődésüket általuk korábban nem ismert stílusok irányába. A különböző korosztályok eredményes megszólításáért különböző profilokat dolgoznak ki, az elsők között voltak, akik filmzene-összeállításokat vittek a koncertterembe.
Hollerung Gábor és a Budafoki Dohnányi Zenekar
Hollerung Gábor játszani is engedi játékosait, amikor könnyed hangvételű műveket is műsorra tűz, és tanítja is a közönséget, amikor – imponálóan közvetlen stílusú ismertetőivel – bepillantást enged zeneszerzői műhelyekbe.
Röviden megállapítható, a ZENÉre tette fel életét a muzsikus, és mindent elkövet annak érdekében, hogy sokak számára biztosítson zenei élményeket. A koncertek hátterében elképesztő energiát igénylő szervezőmunka van – ebből, a jéghegyek csúcsaiként csupán az eredmények látszanak, pontosabban, hallatszanak. Koncerteken, fesztiválokon és egyéb rendezvénysorozatok keretében, országszerte.
Immár hagyománya van a BDZ újévi koncertjeinek, s annak is, hogy a műsor nincs előre megadva (ami biztos: záró számként a Radetzky-induló). A tavalyi kényszerű közvetettség után idén ismét visszaállt a hangversenygyakorlat, január 8-án már jóval a koncertkezdés előtt pezsgett az élet a Müpában. Ez a közönség nem a műsorért jött, hanem az eseményre, a BDZ újévi koncertjére. Szívet melengető volt a szinte teltház látványa (az egész évadban talán csak Gyenyisz Macujev szólóestje, Valerij Gergijev vezényletével a Mariinszkij Színház Zenekarának vendégszereplése és a Fischer Ádám vezényelte, hagyományos január elsejei Teremtés-koncert váltott ki ilyen méretű érdeklődést), mindhárom emeleten, az oldalerkélyeken és az orgonaülésen is ültek.
Január 8-án már a koncertkezdés előtt pezsgett az élet a Müpában
De aki az eseményre jött, talán nem is értékel(het)te eléggé a műsor komplexitását. Előzetesként hallhattuk a Komédiások táncát Smetana: Az eladott menyasszony című operájából, amelyet februárban teljes egészében tűznek műsorra, hallhattuk a Virtuózokban megismert Eduard és Richard Kollert, a cseh testvérpárt, harsonakvartett-verseny szólistájaként szerepelt a zenekar tagjaiból alakult, fennállásának 20. évfordulóját ünneplő Corpus Harsona Kvartett, de a második részben reflektorfénybe kerültek az ütősjátékosok is. A műsort kommentárral konferáló karmester „örömzene” minőségűnek tekintette az összeállítást, és ezt az érzést erősítette Debussy Három nocturne-jéből a második, az Ünnepek című, a Szánkázás Prokofjev Kizsé hadnagyából – melyek közül az első stilárisan is ritkaságnak számít a zenekar repertoárjában. Nem úgy John Williams vagy Leroy Anderson darabjai (utóbbitól az Írógép is szóló-szereplési lehetőséget biztosított zenekari ütősjátékosnak). A teljesség igénye nélkül, még Lehár Ferencet is megemlíthetjük, mint e széles műsorfelület egyik sarkpontját.
A fél 8-kor kezdődő hangverseny közönsége a szünettel két részben előadott műsor végén még negyed 11-kor is vastapsolt. Bármiféle drill nélkül, a közös ritmikus tetszésnyilvánítással a nézőtéren működő „bioáramról” téve tanúságot.
A fáradhatatlan karmester olyan visszajelzést kaphatott ezáltal, ami energiatöbbletet jelent számára a közeljövő koncertjeihez. Mert érezhette: munkája nem hiábavaló. Önmagában is sokat jelentő ez – talán csak a szakmabeliek szólama hiányzott a vastapsból.
