Hitetlen-hívő zenehallgatás

|

J. S. Bach Karácsonyi oratóriuma

A templomi előadásra szánt, vallásos tárgyú kompozíciók sorozata mindenkit „megszólít” – ez is egyik csodája az utolérhetetlen Johann Sebastian Bach művészetének.

A közelmúltban megjelent Erato-album felvétele több mint két évtizede, 1996 augusztusában történt (Waalsekerk, Amszterdam). Akkortájt még virágkorában volt a régizenejátszás, a jelentős muzsikusegyéniségek (és együtteseik) nevéhez fűződő autentikus előadásra törekvő historikus előadások mindegyikét az újdonságnak kijáró érdeklődés fogadta, nemritkán a különböző interpretációk „ütköztetésével”. Napjaink szinte követhetetlenül gazdag kínálatában nehéz olyan „újdonsággal” jelentkezni, amelyik széles körű (s főként: tartós) érdeklődést vált ki. Mondhatni, általános jelenség, hogy ki-ki hallgatja a kedvenceit (szerzőket, műveket, előadókat) és mellette csemegézik az érdekességekből-ritkaságokból-újdonságokból – és nagy ritkán besorolja némelyiküket szívesen újrahallgatandó repertoárjába.

Mondhatnánk, nincs új a nap alatt – de mégis van, s ezt az újdonságot a zenekedvelő önmagában fedezheti fel, éspedig „újrahallgatások” által. Régóta ismert(nek vélt) felvételek esetében azzal szembesülhetünk, hogy – miközben a hallgatnivaló jottányit sem változott – átértékelődik az ismételt meghallgatásnak köszönhetően. Pedig a zenei anyag, az interpretáció változatlan – ám közben annyit változott (általában: gazdagodott) zenei világunk, s benne zenére figyelő habitusunk, hogy rácsodálkoznivalókat kapunk. Lehet ez kissé kiábrándító, álmélkodva, hogy „mit ettünk ezen” annak idején – de lehet felvillanyozó hatású, ami egyértelműen jelzi a befogadó zenei kultúrájának érzékenyebbé válását.

A régi-új felvétel hallatán a zenefaló elbizonytalanodva keresgél emlékei között, hallotta-e egyáltalán, s akkor vajon hogyan értékelte. Ékes bizonysága ez annak, hogy nem került az emlékezetes csillagórák közé… Ez azonban önmagában semmit sem jelent – a felvétel „itt és most” élményként, tiszta lappal indul.

Az első percekben „szokatlan” a hangzás, részben tanácstalanságból ered a figyelem. De csakhamar alkalmazkodik a fül ehhez a hallgatnivalóhoz, melyet Ton Koopman irányításával, szólistaként Lisa Larsson, Elisabeth von Magnus, a nagyszerű Christoph Prégardien és Klaus Mertens közreműködésével, az Amszterdami Barokk Zenekar és Kórus hozott létre.

Maga a Karácsonyi oratórium önmagában is különlegesség. J. S. Bach a legjelentősebb lipcsei templomokban való megszólaltatására gondolt a konkrét jeles napokhoz kapcsolódó hat kantátával, és valószínűleg álmában sem gondolt arra, hogy egyszer, valamikor, egyvégtében is meghallgathatóak lesznek. A három-három kantátát tartalmazó két korong mindegyikének terjedelme meghaladja az egy órát, élő előadásban egyvégtében szünettel is határ-feszegetően sok ez a zene. Nemcsak templomban (ahová eredetileg készült), hanem hangversenyteremben is, ahová, szerencsénkre, megannyi „más rendeltetésű” kompozíció is polgárjogot nyert.

A CD-album nem tartalmazza az oratórium szövegét – némi utánjárással elérhető; a németül értők számára pedig egyenest felesleges, olyannyira lehet követni a szólóban és kórusban énekelteket egyaránt. Ráadásul – bár tapasztalatból nem tudhatom megítélni – azoknak is teljes értékű zenei élményt nyújt, akik nem tudják követni, hogy miről szól (idegen nyelvű külföldi csatornák műsoraiban tallózva mindenki ismeri ezt a gyakorlatot). A zene ugyanis „önmagáért beszél”: a barokk zenei köznyelvét gazdag szókinccsel beszélő Bach – jó szokása szerint – itt sem fukarkodik a megjelenítő dallamrajzokkal, mindmáig zsigerből érthető érzelem-, indulat- és hangulatfestéssel.

Személyes és személytelen, ünnepélyes és bensőséges váltakozik, olyan hangzókörnyezetet adva, amelyben korántsem csupán otthonosnak érzi magát a hallgató, hanem valami furcsa kiválasztottság-érzet lesz úrrá rajta, belső megelégedettség, hogy részese lehet ennek a folyamatnak. Miként annak idején, amikor a hívő közösség úgy érezte, az ő nevében is történnek az ünnepélyes celebrálások. S talán az is előfordulhat, hogy valaki együtt dúdolja a kórusokkal a korál-dallamok egyikét-másikát.

A templomi előadásra szánt, vallásos tárgyú kompozíciók sorozata mindenkit „megszólít” – ez is egyik csodája az utolérhetetlen Johann Sebastian Bach művészetének. S aki nem érzi magáénak a „Dicsőség mennyben az Istennek” fohászt, azt is átjárja hallatán az egyházi népének szövegének a folytatása. „Békesség földön az embernek”. Minden bizonnyal nem független ez az előadás kifejezésmódjától, amely perfekt kidolgozottságával a szakralitás érzetét kelti, s ugyanezzel gondoskodik arról, hogy ne lehessen „háttérzeneként” komfortos hangkulisszaként hallgatni. Tehát bekapcsolja a zene áramkörébe a hallgatókat is, teljes jelenléttel, jó esetben közösség tagjaként. Az már az egyénen múlik, hogy a koncentrikus körök pályáján meddig jut el.

Erato 0190295392789

CÍMKÉK: