Három Bartók – Müpa
Bartók halála évfordulójának előestéjén Bartók-műsorral várta a közönséget a Müpába a Nemzeti Filharmonikus Zenekar.
A Bartók-interpretátorként is kivételes Kocsis Zoltánra emlékezve meghirdetett Bartók-gyászév „felülírta” azt a hagyományt, hogy a Nemzeti Filharmonikusok szeptember 25-én Bartók-esttel teszi közérdekűvé a szerző halálának évfordulóját, tavaly elmaradt az ilyesfajta ünnepélyes évadkezdés. A gyászév leteltével, már az elmúlt évad végén ismét megjelentek Bartók-művek a zenekar műsorán – most pedig az együttes zeneigazgatója, Hamar Zsolt különleges újdonsággal szolgált a fővárosi közönségnek: a miskolci operafesztiválon tetszéssel fogadott rendezésében került színre a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben A kékszakállú herceg vára. Azt megelőzően a fiatalkori szerelemnek, Geyer Stefi hegedűművésznek emléket állító Két arckép (Op. 5), valamint a második feleségnek, Pásztory Dittának utolsó meglepetés-ajándékként komponált III. zongoraverseny csendült fel, az előbbi az együttes egyik koncertmesterének, Koppándi Jenőnek, utóbbi pedig Ránki Dezsőnek a szólójával. Koppándi az első portrét (Ideális) szólistaként (állva) játszotta (kottából, mint zenekari praxisában szokásos), ezzel is emlékeztetve arra, hogy az megegyezik a fiatalkori Hegedűverseny nyitótételével. Mondhatni, a pályaív két szélső pontja találkozott, amikor felcsendült a koncertpódiumokon repertoárdarabbá vált III. zongoraverseny.
Ránki Dezső játékára hivatkozva érdemes rámutatni a „repertoár”-jelleg több szempontú nyereségére: a közönség „eleve tudja”, hogy mit fog hallani, így több figyelmet tud szentelni – miközben egyre részletezőbb felbontásban mélyül el műismerete – az interpretációnak. Így tehát kétszeresen is hallja a darabot, hiszen az interpretáció tanulságait is beépítheti személyes tapasztalatai sorába. Ránki pedig úgy játszotta, hogy mindenki részesüljön ilyesfajta élménytöbbletből; az anyanyelvi biztonságon túl eme zenei nyelv gazdag szókincsét is érzékeltette az első hangtól az utolsóig tartó, töretlenül intenzív játékával. Ez az intenzitás abban is megmutatkozott, hogy a szólóhangszer és a zenekar kapcsolatrendszerének gazdagságát is megtapasztalhattuk.
A kékszakállú herceg vára szinte az egyetlen magyar nyelvű kompozíció, amelynek megadatott, hogy világszerte kizárólag magyarul énekeljék. (Azoknak, akik fanyalognak külföldi énekesek kiejtésén, érdemes lenne az érem másik oldalát is számításba venni: vajon a magyar énekesek idegen nyelvű énekét hallgatva, hogyan vélekedhet a mindenkori anyanyelvű közönség?!). A szövegértés szküllái és karübdiszei között navigálva bizonyos fogódzót ad a többnyelvű szövegfeliratozás – miközben megosztja a figyelmet a színpadi látvány és az olvasnivaló között. Ezúttal a mű alapos ismeretében bízva, nem vetítették ki a szöveget (feltehetően több külföldi hallgató őszinte sajnálatára). Ismertnek tekintve az operát, ki-ki az énekelt szövegre kellett, hogy figyeljen. Ami ezúttal sem kecsegtetett sok eredménnyel (ki-ki felmérhette műismerete alaposságát!).
Hamar Zsolt félszcenírozott előadásként beharangozott rendezése egyértelműen pozitívan értékelhető. Semmit nem tett a zene ellenére, ugyanakkor – elsősorban a fényviszonylatoknak köszönhetően – gyakran látványként is megjelenítette azt, ami a zenében benne foglaltatik. Sötétben kezdődik – és a sötétbe tér vissza, az ötödik ajtó vakító fény-csúcspontját persze továbbra is leginkább a hangzásnak köszönhetően éljük meg. Remek ötlet, ahogyan az egyes ajtók kinyitását követően egy-egy hangszercsoport kerül megvilágításba. Mert ez a félszcenírozottnak nevezett előadás – a fényeken túl – elsősorban az énekesek játékterével ad többletet. Lépcsők biztosítanak több síkot, és az érzelmi-indulati viszonyok megjelenítéséhez a férfi és nő közelsége-távolsága, illetve, közeledése-távolodása ad vizuális támpontot. Ötlet, hogy a karmester mögött – hasonlóan a zongoraversenyhez – helyet kap egy félig felnyitott fedelű zongora, amelynek teste fényforrásként működik; vörös fényben izzik a rezonáns test, amikor Judit felfedezi a vért, halványkékké változik a könnyek tava illusztrálására. Ízlés kérdése, hogy az olyan „konkrétumot” mennyire kedveli a néző, hogy Judit a hangszerhez ülve csodálkozik rá a billentyűk fehérségére – a végiggondolás következetességére vall, hogy amikor Judité lesz „minden éjjel”, a Kékszakállú lecsukja a billentyűk fedelét. Ötletes stilizált megoldás a hetedik ajtóé, amikor a színpad közepén három jellemző színű széles szalag omlik alá a magasból, hogy aztán aláhulljanak, amikor Judit bekerül a régi asszonyok közé.
Látványötletek, amelyek nem terelik el a zenéről a figyelmet. Ám a tér-játék megbosszulja magát: az arányos-felépített, hatalmas fokozásokkal csúcspontokig jutó zenekari hangzás mindenkori „áténeklésére” esélyük sincs az énekeseknek, akik közben bejárják a színpadot. Pedig sem Komlósi Ildikó, sem Palerdi András hangvolumenét illetően nem lehet okunk panaszra. Nem kétséges: olyan kompromisszumot kell keresni/találni, amikor a zenei koncepció sem sérül, ugyanakkor részletekben sem fedi el a színpadi megjelenítés többlet-élményét.
Ez az előadás volt Hamar Zsolt debütálása rendezőként a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Tényleges visszajelzést kaphat a felvétel segítségével – s e tapasztalatok mindenképp hasznosak lesznek további rendezéseinél. Amelyekre, remélhetőleg, nem kell sokáig várni.
