Hans Zender
Mintha csak beteljesedett volna Dsida Jenő kívánsága (Légy már legenda), az ARTHAUS MUSIK egyik kiadványsorozata hangzatos címének köszönhetően: a Legendary Conductors sorozatban helyet kapott Hans Zender.
Jobb későn, mondhatnánk némi malíciával; hiszen nem adatott meg neki, hogy láthassa a róla készült filmet, amelynek törzsanyagát egy – utóbb kiderült: valóban az utolsó pillanatban készült – nagyinterjú adta. De soha sincs későn, ha arra gondolunk: e nélkül a portréfilm nélkül muzsikusok és zeneközelben élők sokasága nem szerzett volna tudomást e kétségkívül nagy formátumú német muzsikusról.
Hans Zender (1936-2019) portréfilmje figyelemreméltó egyéniségről ad hírt. Címe (Thinking with Your Senses – Mit den Sinnen denken) egyszersmind az ars poeticáját is sejteti. A német nyelvű szöveg két nyelven (angolul és németül) került feliratozásra, ily módon nagy esélye van számos külföldinek a gondolatgazdag tartalom érdemi követésére. És a zenei illusztrációknak hála, határokat-nem-ismerő harmadik nyelv is társul ezekhez, amely maximálisan hitelesíti a szavakba foglaltakat.
De ki is Hans Zender? Dirigensként hirdeti a DVD borítója, ám csakhamar kiderül: alkotóként is jelentősebb, mintsem hogy a komponáló karmesterek közé lehetne sorolni. Alkotó és előadóművész, jelentős hangszeres múlttal (zongorázni többek között Edith Picht-Axenfeldnél tanult – akivel még személyesen találkozhattak budapesti látogatásakor hazai zongoratanárok a ’80-as években), ráadásul gondolkodóként is jelentős (atyai barátja volt a Heidegger-tanítvány Georg Picht, és látókörének tágasságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy japán turnéja során életre szóló érdeklődés ébredt benne a japán művészetek iránt). Hamar felismerte, hogy a zeneszerzés önmagában nem ad alapot a biztos megélhetéshez, ám ez nem akadályozta alkotó tevékenységében. Munkásságának jelentős részét a vezénylés tette ki, operaházakban és szimfonikus zenekarok élén, nemritkán zeneigazgatói minőségben. Leghosszabb ideig a Saarbrückeni Rádió Szimfonikus Zenekarának volt vezető karmestere (közös produkcióik közül Debussytől A tenger kapott helyet a portréfilmet követően). Együtteseivel rendszeresen játszotta kortárs szerzők műveit, többekkel baráti viszonyba került. Egyéniségéről sokat elárul, hogy szívesebben foglalkozott kollégái darabjaival, mint saját művei betanításával és vezénylésével. Vendégkarmesterként és saját együtteseivel is sokat turnézott (vezényelte Bayreuthban a Parsifalt, és többször meghívták a Salzburgi Ünnepi Játékokra is), műveit rangos együttesek és előadók vitték sikerre. Azok közé a karmesterek közé tartozott, akik nem sajnálják az időt a próbákon, hogy a hangszereseket muzsikus-voltukban gazdagítóan szólítsák meg: fontosnak tartotta, hogy a zenekari játékosok tisztában legyenek azzal, hogy minden műsorszámban „szerepük” van, amely stílusonként, sőt, szerzőnként változó lehet. Tanításának idős korában főiskolai keretek között talált új terepet – egykori tanítványai számára életre szóló tanulsággal jártak a kultúra különböző területeire kiterjedő, sőt, filozófiai mélységű gondolatmenetei.
A DVD nézője-hallgatója (kiváltképp az élményszerzés pandémia idején kényszerűen megtanult közvetettségének tapasztalatával) örömmel lényegül vendéghallgatóvá a próba-részletek során, és voltaképp valamennyi típusú „bejátszást” rövidnek érzi. Szívesen hallgatná hosszasabban az életút egyes szakaszait felidéző személyes beszámolókat, figyelné a próbákat, hallgatná a koncerteket és nézné az operákat – ez önmagában is a felvétel anyagának értékét jelzi. Ugyanakkor nem tévesztheti szem elől: a 2018-ban készített nagyinterjún kívül csupán a korábban rögzített anyagokból lehetett válogatni. A köszönetnyilvánítások hosszú listája sejteti, mennyi utánjárás volt szükséges a források felkutatásához és a közlések engedélyezésének megszerzéséhez. A dokumentumfilm készítőjének, Reiner E. Moritznak tekintettel kellett lenni a potenciális érdeklődők széles skálájára is; a szakmai részletek nem mehettek a közérthetőség rovására. Ezzel magyarázható, hogy kissé talán túlságosan is kaleidoszkópszerű a film, időkezelése – akár egyes gondolatmenetek végigvezetése érdekében – meglehetősen szabad. Ami viszont rendkívül sajnálatos: szétszabdalva kerülnek bejátszásra annak a köszönőbeszédnek a részletei, amelyet 1997-ben mondott a rangos Goethe Preis átvételekor (az 1927-ben alapított díjban korábban olyan nagyságok részesültek, mint Stefan George, Albert Schweitzer, Siegmund Freud, Hermann Hesse, Thomas Mann, Walter Gropius, Lukács György…) – nemcsak érdekes, de tanulságos lett volna/lenne teljes egészében megismerni.
A 82 éves Hans Zender nyugalmat sugárzó lényét látva, visszaemlékezéseit hallgatva ismét megerősödött az a meggyőződésem, hogy elképesztően nagy a mindenkori jelen felelőssége a dokumentálást illetően. Mert a technikai fejlődés áldása azzal az átokkal jár együtt, hogy megszűnik a papír-alapú (írott) források valamennyi műfaja (a magánlevéltől a hivatalos iratokig), tehát a történetiség mint olyan kerül veszélybe. Kiváltképp a látványként is rögzített élet- és szakmai mozzanatok viszont „önmagukért beszélnek”, afféle időutazó palackpostaként. És talán még lényegibb tanulságok is kiolvashatóak belőlük, mint a szavakká formált gondolatokból – Zender felelősségteljes elkötelezettsége sugárzik a felvételekből! Egyfajta belső tartás, ami az értéktisztelő generációk nagyságainak még magától értetődő sajátja volt. Rendkívül fontos ezzel a magatartásmóddal szembesülni a fiatalabb generációknak – ehhez minden múltbeli adalékra szükség van, többek között azért, hogy minél könnyebben tudják szétválasztani a „búzát” és az „ocsút”. És nem utolsó sorban: példamutató az a – gondolati világosságot leképező – lényegre törő fogalmazás, amely szintén kiveszőfélben van napjaink beszédmódjából. Bárcsak sokaknak lenne módjuk és lehetőségük hasonló értékmegőrzésre, mint a kritikus Max Nyffelernek, aki eme értékes dokumentumfilm elkészítésére inspirálta Reiner E. Moritzot! Lehetőleg a szűkebb házunk táján is…
ARTHAUS MUSIK 109438
