Barokk szőttes

|

Händel Rodelindája az Opéra de Lille műsorán

Lille-ben a színrevitel minden mozzanata a komplex zenei élményt szolgálta. Sikerrel.

Az egymásra épülő kereslet-kínálat az alkotó- és előadóművészet valamennyi területén megfigyelhető – s ha mindehhez hozzávesszük a korszellemek és divatirányzatok áldásos-átkos közreműködését a piacorientáltságtól korántsem független kultúrpolitikában: máris belátható, hogy a minőség korántsem egyedül üdvözítő szempont valamely mű (utó)életét tekintve. Remekművek útja gyakran hasonlít búvópatakokéra, míg máskor csak álmélkodhatunk, miért épp egyik vagy másik kompozíció került elő a (méltó vagy méltatlan) feledés feneketlen kútjából, meglepő sikerszériá(k)ban.

Hozzászokhattunk a „kiválasztódás” szinte általános érvényű igazságtalanságához is – gyakran hivatkozunk e tekintetben Vivaldi örökzöldjére, A négy évszak című hegedűverseny-sorozatra, amely ellentmondást nem tűrően parancsolta népszerűségének árnyékába a szerző versenymű-termésének további értékes darabjait. Így van ez az operáknál is; az ismertség olyasfajta közvetlenséget hoz létre, amely szeretettel „elnézi” a mű gyarlóságait (a szövegkönyv bugyutaságaitól a sztereotip-kommersz zenei megoldásokig széles a skála), s ha valamely kompozíció előadása térben-időben többször feltűnik egymás közelében, érvényesül az értelmezésnek az a sajátossága, hogy összefüggéseket próbál keresni, s ezáltal hatványozódik a műsorra tűzéssel vállalt elkötelezettség.

A sokáig Csipkerózsika-álomban pihenő barokk operatermés életre keltett darabjait élményként éli meg a néző-hallgató, egyaránt értékelve a művek egyediségét és – a tájékozódást megkönnyítő – közös stiláris jellegzetességeiket. Újratanulható tehát egy műfaj megannyi karakterisztikuma, és ezek alapján ki-ki rekonstruálhatja magának a múltbeli korszak elvárásait, igényeit, az egykori közönség ízlésvilágát. Ez egyfajta (intellektuális?) többletet jelent a művészi élmény kísérőjelenségeként.

Händel gazdag operatermésének reneszánszában azok mellett a művek mellett, amelyek a saját korukban is rendkívüli népszerűségre tettek szert, időről-időre részt kapnak olyanok is, amelyeknek a hatása jóval kisebbnek bizonyult. Amikor ilyenekkel ismerkedünk, külön megfigyelési szempont lehet, hogy ennek esetleges okait próbáljuk kifürkészni.

Georg Friedrich Händel 1685-1759

A Rodelinda 20-21. századi másodvirágzása figyelemre méltónak bizonyul, s ebben nem kis részük van az elhivatott előadóknak. Ráadásul, arra is találunk példát, hogy némelyikük életében többször is visszatér. Így például Emmanuelle Haїm karmesterként e művel debütált a Glyndebourne Touring Operával 2001-ben, majd 2000-ben alapított együttesével, a Le Concert d’Astrée-vel (amely rezidens együttese a lille-i operának 2004 óta, amikor is a város Európa kulturális fővárosa volt) Lille-ben is sikerre vitte. A 2018. október 11-i előadás DVD-felvétele operafilm-élményt kínál (ERATO 0190295420321). Rendezője: Jean Bellorini.

Többszörösen rétegezett „színház a színházban” élményt kapunk. Az első réteget azáltal, hogy az egész történetet a néma szereplő, Rodelinda kisfia, Flavio történeteként, mondhatni, fantáziaszüleményeként jeleníti meg, amelyet apja elvesztését követően él meg. Maga a cselekmény tipikusan barokk (forgatókönyvét Antonio Salvi és Pierre Corneille nyomán Nicola Francesco Haym írta), ármányok, félreértések sorozatát élik meg a szereplők, az érzelmek-indulatok hatásos kifejezését pazar áriákban és néha kisegyüttesekben közvetítve. A szereplőválasztás telitalálata, hogy valamennyien olyan „karakteres” figurák, akiket bármely megjelenésükkor könnyű felismerni, így a néző-hallgató (viszonylag) problémátlanul követi az eseményeket (öltözetük változatlan a mű során, ez sem elhanyagolható mellékkörülmény). Olasz, francia, angol és német felirattal további könnyítéshez jut a hallgató – habár viszonylag csekély olasztudás birtokában is nagy vonalakban érthető az előadás.

Leginkább az érzelmek és az indulatok zenei kifejezése konzekvens – az ilyesfajta pillanatképekből viszont csupán felvázolt, nem pedig kidolgozott jellemekkel találkozunk. A fantáziaszerűséggel szépen összecseng, hogy a szólisták mellett nem igényeljük a tömeget (kórust), ily módon a személyes történetnek nincs társadalmi vetülete. A gyermeki képzeletben a trónjáról elüldözött király szeretetre méltó, idealizáltan jó ember – nem véletlen, hogy e történet általános elégedettséggel, a párok ismételt egymásra találásával ér véget, a király megbocsátását követően. A trónkövetelő, aki elhagyva a király húgát, annak özvegyével akarta biztosítani hatalmát, motiválatlanul bánja meg tettét, és boldogan megelégszik a hercegséggel, és korábbi jegyese kezével. Viszályt szító barátjának disszonáns alakja eltűnik a happy endből, ahol már-már paradicsomi a béke, a nyugalom és az örvendezés.

A történetet követve érthető, hogy miért nem hatott elementáris erővel kora közönségére ez az opera. Ami viszont a zenét illeti, indokoltnak és jogosnak tűnik társulása a legrangosabb Händel-operákhoz. A fennállása csaknem két évtizede során jelentős rangot kivívó zenekar, élén a régizenélés elhivatottjai közé tartozó Haїmmal (aki korábban a Les Arts Florissants csembalistája, és William Christie asszisztense volt), gyönyörködtető atmoszférát teremt. Remekelnek a szólisták, közülük is kiemelkedik a Bertaridót alapító Tim Mead. A fantáziavilághoz jól illik a már említett „színház a színházban” élmény bábszínház-rétege; minden szereplőnek megvan a maga babaverziója, a mozgalmas jelenetekben e babák játszanak az őket mozgató énekesek képviseletében, akik viszont így maximálisan koncentrálhatnak az igényes zenei kivitelezésre.

A színpad dinamizmusáról is olyképpen gondoskodtak, hogy az énekeseknek ne kelljen nyaktörő mutatványokat végezni – gyakran a zenekari közjátékok idején kap helyet az akár balett-szervezettségű tánc, majd ugyanazt a dinamizmust az énekhang tolmácsolja, jól artikulált hangszeres kísérettel. A háttér a sávokra bontott színpadon történő mozgatással hasonlóképp részt vesz a mozgalmasság érzékeltetésében. És hogy a statikusság mozzanata is élménytadó legyen: időnként megjelenik egy „keret”, életképbe foglalva egy vagy több szereplőt. A színpadi jelenlét további szintjét az arcukat maszkkal fedő énekesek jelentik, ily módon érzékeny differenciálódást kapnak a tényleges, a gondolatban elképzelt, azaz áriaként elénekelt, avagy utólag felidézett mozzanatok.

Lille-ben a színrevitel minden mozzanata a komplex zenei élményt szolgálta. Sikerrel.

CÍMKÉK: