Gyenyisz Macujev koncertje a Müpában
2021. november 4-én ismét zsúfolásig megtelt a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme, olyan lelkes hallgatósággal, amely a negyedik ráadás után még sokáig tapsolt állva. Gyenyisz Macujevnek, aki a 2018/19-es szezonban „az évad művésze” volt.
Gyenyisz Macujev Fotó: Pavel Antonov, Müpa
Muzsikus mivoltára jellemző Terentius híres mondásának (Ember vagyok, semmi emberit nem érzek idegennek) transzpozíciója: semmi zeneit nem érez idegennek magától. (Mondjuk, nemzetközi kortárs-repertoárja talán nem tekinthető enciklopédikusnak – de ne legyünk telhetetlenek!)
Frappáns megfogalmazása szerint „a klasszikus zene a feleségem, a jazz a szeretőm” – és bátran állítható: panaszra senkinek sem lehet oka. Mert számára nem jelent gondot, hogy kihasználva az adódó (és keresett) lehetőségeket, mindig maximumon teljesítsen. Mintha valamiféle elementáris őserővel rendelkeznék – idegen tőle minden „biztonságra törekvés”, mérlegelés. Nem adja fel sportszenvedélyeit, hogy óvja kezét, és nem kíméli energiáit. Amelyek – mint tudjuk – nem vésznek el, csak átalakulnak: teljesítménnyé, sikerélménnyé, örömforrássá, és hasonló pozitív töltésű tartalmakká.
Idén a Cziffra György-emlékév keretében kapott meghívást, és az emlékév művészeti vezetője, Balázs János mellett ő villantott fel valami hasonló „csodát”, mint amilyen – annak idején – Cziffra György játéka lehetett. És mivel nemrég ért véget a nemzetközi kulturális fesztivállá terebélyesedett Liszt Ünnep (október 8-24), talán nem túlzás azt állítani, ennek „lecsengéséhez” is hozzájárult Macujev szólóestje, amelynek műsora Liszt h-moll szonátájával zárult (melyet aztán az elmaradhatatlan ráadás-füzér követett). A Liszt-rajongó persze kicsit másképp fogalmaz, sajnálkozva azon, hogy nem kizárólag Liszt-művekből összeállított műsorral lépett ez alkalommal pódiumra. Hiszen a sokszínűséget a műfajok gazdag változatosságában abból a repertoárból is fel tudta volna mutatni.
Nem mintha nem lett volna izgalmas a késői Haydn-szonáta (Esz-dúr), vagy Beethoven utolsó zongoraszonátája (Op. 111, c-moll) az előadásában – mint bármi más. És nem mintha nem lett volna izgalmas Chopin-olvasata (f-moll ballada), valamint a két népszerű Schubert-impromptu (Op. 90, no. 2, 3) – ez utóbbiak esetében annak lehettünk tanúi, hogy a nehézsúly mestereként elismert művész az akrobatika területén hasonlóképp otthonos.
A hangszerek „nyelvének megoldása”, szavak nélküli beszéde közhelyszerű frázisok sokaságát hívta életre (melyekben azért nem kevés igazság rejtőzik). De Macujevet hallgatva másként vetődik fel a megvalósíthatatlan – kíváncsiság: „ha a zongora beszélni tudna”. Zongoristák – a hangszertanulóktól a különböző állapotú hangszereken játszani kényszerülő előadókig – gyakran panaszkodnak a hangszerre. Vagyis, arra az instrumentumra, amellyel alkalmi ismeretséget kellett kötniük. Ennek a fordítottja lenne igazán izgalmas: afféle „audiatur et altera pars”, amikor egy-egy hangszer mondaná el tapasztalatait az egymást követő játékosokról. Vajon milyen szavakat találna a Müpa hangszere arra a játékstílusra (technikára, dinamikai skálára, stb.), amelynek eredményeképp olyan „elvarázsoltan” szólt, hogy hangszínpalettája maximálisan túlszárnyalta azokat a vágyakat, amelyeket művészek fogalmaztak meg, ars poetica-értékkel, például Weöres Sándor: „Csak egyetlen színt elgondolni tudnék, amilyet nem látok soha”. Nos, Macujev hangszín-palettája csupa ilyen színből áll. Ráadásul ezek minősége a leglégiesebb selyemtől a daróc-durvaságon át a filcig, a lódenig – és még tovább terjed…
