Fischer Iván az Amszterdami Concertgebouw Zenekarával – Müpa
Ellentétes jellegű eredménnyel jár a hídra-tekintés, mint Arthur Miller drámájában (Pillantás a hídról), amely a határok kérdését feszegeti – itt és most épp a határtalanság perspektívája villan fel. Az „Európai hidak” idei konstrukciója Budapest és Amszterdam között ível. E hídról – mely egyértelműen az összekötés funkcióját tölti be – számos vendégművész kap képet hazai koncertéletünkről. A közönséget pedig e híd hozzásegíti ahhoz, hogy tágabb perspektívából szemlélje a világot.
Fotó: Stiller Ákos
Az Európai hidak koncepció ötlete hagyományteremtőnek bizonyult: a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa sikeres közös vállalkozása zenecentrikusan, ám a kulturális légkör egészét tágítva vált az évadkezdet egyik meghatározó sorozatává. Az idei program már a kezdetén különleges élményt kínált: Fischer Iván, akivel leggyakrabban a Budapesti Fesztiválzenekar dirigenseként találkozunk, ezúttal az Amszterdami Concertgebouw Zenekarával is fellépett a Müpában. És mint általában, ezúttal is gondoskodott olyan meglepetésekről, amelyekre aligha számítani.
A Budapesti Fesztiválzenekar a Mozart-Beethoven program nyitószámaként a holland kortárs zene nemzetközileg elismert vezéregyéniségének, Louis Andriessennek (1939-2021) egy különleges művével ismertette meg a közönséget. A Workers Union kottájában nincs utalás az előadói apparátusra, sőt, a zene hagyományos „elemei” közül is kizárólag a ritmus-koncepciót tartalmazza. Tehát, minden megszólalása más hangzásélményt kínál. A performance-elemekkel gazdagított realizálás különleges színfolt abban zenei világban, amelyben általában kalauzolja törzsközönségét az együttes. A folytatásban a huszonéves hilversumi testvérpár, Lucas és Arthur Jussen mutatkozott be, Mozart kétzongorás Esz-dúr versenyművének szólistájaként. Mindezek után a koncerttermi repertoárdarabnak számító Eroica pazar előadása felajzott figyelemre és nyitott fülekre talált (szeptember 22-23).
De talán még meglepőbb lehetett a hallgatóság számára a Sorsszimfónia szeptember 24-én, amikoris a vendégzenekarhoz a finálé-tétel megkoronázásaként a Fesztiválzenekar muzsikusai csatlakoztak. Hatásos finálé? És még ezt is lehetett fokozni a ráadással: lehetetlen volt nem meghatódni Mozart Ave verum című kompozíciójának hallatán, ahol az amszterdami együtteshez alkalmi kórusként társultak a Fesztiválzenekar univerzális művészei. Az elvont szépség került „kézzelfogható” közelségbe. Történt mindez egy egészen különleges első részt követően, amelyen Bartók két – ma már bizton állíthatóan – népszerű műve csendült fel, a Táncszvit, majd Kelemen Barnabás szólójával a fiatalkori Hegedűverseny.
Miközben állhatatosan fenntartja érvényét a vélekedés, miszerint anyanyelvi szinten a hazai muzsikusok játsszák nemzeti szerzőik műveit, ezúttal a tökéletes „szinkrontolmácsolásra” kaptunk mintapéldát. Fischer Iván vezényletével úgy játszotta Bartókot az Amsterdami Concertgebouw Zenekara, mintha számos honfitársunk ült volna soraiban. A szólistával való közös muzsikálás pedig láthatóan nem tévesztette el hatását a vendégekre sem. Remekelt Kelemen Barnabás – olyan intenzív jelenléttel és személyes meggyőződéssel átitatottan, hogy a hallgató azt kívánta: bárcsak ne szállnának el ezek a hangok, és későbbi korok is részesülhessenek ebből az élményből.
A legkülönlegesebb élményt azonban Fischer Iván jelentette. A karmester, akinek univerzális tehetségét (karmester, zeneszerző, operaelőadásoknál rendező, és megannyi új típusú zenehallgatási lehetőség életre hívója az értékes muzsika népszerűsítése érdekében) szinte magától értetődőnek tekintve könyveljük el. Szinte kizárólag „saját” zenekarával lép fel Budapesten – így koncertjei rendszeres látogatója számára újdonság volt megfigyelni őt más együttes élén. Nyilvánvalóan más a kapcsolat a több évtizedes együttmuzsikálás során szinte szavak nélküli értéssel rendelkező játékosokkal (akkor is, ha a személyi állományban időről-időre vannak kisebb változások – ám a mindenkori új játékosokat hagyományosan kialakult, koncepciózus környezet fogadja, ahová beilleszkedni kihívás, egyszersmind megtisztelő feladat). A vendégegyüttessel is van „közös múltja” a dirigensnek: 1987 óta, tehát negyedfél évtizede vezényli őket, s a rendszeres kapcsolat megbecsülését jelenti, hogy tiszteletbeli vendégkarmesterként tartják számon.
A hangzásélmény mellett érdemes volt figyelni arra, hogy vendégegyüttesét milyen kidolgozott koreográfiával irányítja. Az ideális hangzás megszólaltatása érdekében a nagyformák felépítésén túl az elengedhetetlen apró részletek kidolgozására is jutottak mozdulatai („beintések” a fontos tematikus-motivikus anyagoknál), sőt, a szép megoldások elégedett nyugtázására is talált alkalmat. A zenei igényesség nyilvánult meg a szólamok/szólóállások arányainak állandó kontrollált irányításában – és az állandó kontaktus érezhetően inspiratív légkört teremtett a pódiumon.
Örömünnep volt ez a hangverseny – a jól végzett munka megelégedettsége és a lelkes fogadtatás minden bizonnyal emlékezetes marad valamennyi közreműködő számára.
