Évfordulók nyomában
Aggházy Károly halálának centenáriumi évében számottevő „törlesztések” történtek az egykori Liszt-tanítvány munkásságának felidézésére.
Aggházy Károly 1855 –1918
A fővárosi hangversenyek rendszeres látogatója könnyen abba a tévképzetbe ringatja magát, hogy birtokában van a koncerthelyszínek térképének – aztán rendre megtapasztalhatja, hogy térképe igencsak madártávlatból készült. Nemcsak azért, mert mindegyre új helyszínek kerülnek kipróbálásra, és válnak hosszabb-rövidebb ideig koncert-élet-képessé, hanem azért is, mert a szórólapos híradások mennyiségileg áttekinthetetlenek. E sorok írója sem szerzett volna tudomást a Wesselényi u. 17-ben működő ERöMŰVHÁZról, ha nincs egy olyan hangverseny, amelynek házgazdája Gombos László, és műsorán Aggházy Károly egyik kamaraműve is szerepel.
Idén Aggházy Károly halálának centenáriumi évében számottevő „törlesztések” történtek, az egykori Liszt-tanítvány munkásságának felidézésére. Unokájának, Herpy Miklósnak köszönhető egy kortörténeti adalékokban is gazdag monográfia, amely a Rózsavölgyi és Társa kiadásában látott napvilágot, Gombos László közreadói közreműködésével. A benne szereplő műjegyzék, és a kották interneten való hozzáférhetősége megemlékező koncerteket hívott életre, a zongoraművész-zeneszerző-tanár neve több műsorban szerepel szerzőként. Az október 25-i hangversenyen zárószámként 100 év után először csendült fel Zongoraötöse. Ez a tény önmagában is érdekes, első találkozás lehetőségét kínálja a hallgatóknak.
Idén emlékezik a zenei világ Claude Debussy halálának centenáriumára is – a centenáriumi kiadványok nagy száma önmagában is gazdag lehetőséget kínál életművének alaposabb megismerésére – de mindez nem csökkenti annak a lehetőségnek az értékét, hogy élőben hallhatjuk egyik legjelentősebb kamaraművét, a hegedűre és zongorára komponált Szonátát. Erre is lehetőséget kínált a szombat délutáni hangverseny. A közbülső két műsorszám Aggházyhoz kapcsolódik; neves tanárának kedvelt zongoraműve, a Sposalizio, mindig kellemes hallgatnivaló, Popper Dávid pedig kamarapartnere volt (s főként korszakos jelentőségű hegedűs partnerének muzsikustársa, neki zeneakadémiai tanár minőségben is). A Tempo di Minuetto tétel hozzájárult az időutazás 19. századi atmoszférájának megteremtéséhez.
Aggházy zeneszerzői munkásságának csak egyik súlypontja a zongoramuzsika; életrajzi körülményei meghatározóak abban, hogy mikor, milyen apparátusra komponált. Az oeuvre érdemi értékelését megkönnyíti, ha hangzó valóságában is megismerhetőek legalább kis apparátusra készült darabjai.
A műsort érdemes volt zeneirodalmi ismeretek aktivizálásával hallgatni, az európai és a magyar stiláris sajátosságok figyelembevételével. Fontos a tájékozottság e tekintetben az előadók számára is, hogy felismerjék a tudatosan „magyaros” gesztusokat a zenében, és saját rangjuknak megfelelően interpretálják azokat. Tehát, nem egzotikumként, couleur locale-ként, hanem arra irányuló kísérletként, hogy az európai érvényű zenei formakészletbe integrálják az olyan fordulatokat, amelyeknek „magyar” voltát épp a külföldiek vélik elsősorban felfedezni.
A műsor házigazdája bemutatta a szereplőket, így a hallgatóság betekintést kaphatott a mai muzsikusok mindennapjaiba, ahol egyszemélyben teljesítenek szóló- kamara- és/vagy zenekari művészi feladatokat, tanítanak, és mellette családi/magánéletük is van. Talán még sokrétűbben, mint a 19. századi muzsikusoknak.
A műsorlapot nézve, nehéz lenne elszámolni e műsorral, mint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc vonatkozásában is aktuális programmal. Az évfordulóhalmozás talán azt a célt is szolgálta, hogy minél különbözőbb érdeklődési körű hallgatókat invitáljon az ERöMŰVHÁZ dísztermébe.
Amelyről kevés utánjárással megtudható, hogy felújítva 2016-ban adták át, és fény derül az érdekes mozaikszóra is (az Erzsébetvárosi Összevont Művelődési Központból származik). Az egykori Erzsébetvárosi Közösségi Ház, a Róth Miksa Emlékház feladatait vette át az intézmény, amelynek 2015 óta tagintézménye a K11 Kulturális és Művészeti Központ is.
A Díszterem hangulatában leginkább a Nádor terem hangulatát idézi, de erre a kamaraestre berendezve tágasabbnak hatott. A nagy tér viszont fegyelmezettséget igényel, mert minden apró zajt felerősít. A kamaraest kamaraközönsége megtapasztalhatta ezt (sípolt a nagyothalló készülék, természetesen zenélt figyelmetlen gazda – okos vagy nem okos – telefonja is, bántó volt a késve érkezők csoszogása, a közös térben elhelyezett ruhatárrészben való neszezése, az előbb eltávozók zajongása, és nem utolsó sorban a zene alatti – nagyothallóknál nem szokatlan – hangos sutyorgás).
Aki először járt itt, a tárgyi környezetet és a zenei élményt igyekszik megőrizni emlékezetében – de a zavaró tényezők sokasága arra készteti, hogy feltárja a potenciális új látogatók előtt e környezeti tényezőt, nehogy váratlanul érje a program kedvéért idelátogatókat.
