Farkas Gábor: Soirées de Vienne
Egy 20-21. századi magyar muzsikus a 19. századi Bécsben.
Soirées de Vienne címmel jelent meg Farkas Gábor új lemeze, Hungaroton-felvételei sorában a harmadik. Műsorát ezúttal nem egyetlen komponista műveiből állította össze.
Ígéretes (és az ígéreteket később ténylegesen is beváltó) előadóművészeink esetében szembeszökő, hogy milyen gyakori az egy időben több meredeken felívelő pályaív. Akár azonos hangszeresek körében tallózunk, akár különböző instrumentumok játékosai körében. Mintegy két évtizede annak, hogy a pódiumkész fiatal (nem ritkán versenyen is eredményes) zongoristák között többen Liszt-játékosként tűntek fel, akik az idők folyamán – lehetőségeik térképein tájékozódva – vagy megmaradtak Liszt-közelben, vagy az értékes kiindulópontból mind távolabbi vidékekre kalandoztak. Alkalmi kirándulásokra, avagy „hódító”, repertoárbővítő szándékkal.
Farkas Gábor egy interjúban hangot adott annak a véleményének, hogy szerinte egy igazi muzsikus „Bachtól a kortársig mindent játszik”. Felvételei tanúsítják, hogy – miközben nem lett hűtlen Liszthez – elsősorban a romantika területén bővíti repertoárját. Korábbi Hungaroton-felvételei egyszerzős albumok (Schumann, Chopin), ezúttal másfajta hangkép-albumot állított össze. A címet Liszt Schubert-átiratainak egyik ciklusától kölcsönözte, ami hatásos figyelemfelkeltő. S hogy félreértés ne essék (Liszt teljes sorozatának diszkográfiája nem elhanyagolható terjedelmű), a cím alatt ott szerepel a komponisták neve: Schubert, Liszt, Grünfeld-Strauss (azonos betűnagysággal és tipográfiával, jóllehet, korántsem egyenértékűen).
Schubert Op. 142-es Négy impromptujével kezdődik a Bécs-idézés, igaz, a „soirée”-ktől távoli atmoszférában, inkább egy bécsi lélek meghitt színterét idézve. Liszt címadó átirat-sorozatából kettőt hallunk (no. 6, 7), amelyeket minden tekintetben ideillő folytatás követ, a Valse-Impromptu. A csaknem egyórányi hallgatnivalót mintegy ráadásszámként követi az osztrák zongoraművész-zeneszerző Alfred Grünfeld (1852-1924) koncertparafrázisa ifj. Johann Strauss motívumaira (elsősorban A denevérből).
A lengyel mondás jut szembe („Bakfark után nyúlni a lanthoz”), amikor Schubert zongoradarabot látok műsorra tűzve, és valószínűleg nem én vagyok így egyedül. A magyar zenerajongók minden generációjának jutott olyan kitűnő előadó, akinek Schubert-játéka óhatatlanul is egyfajta etalonként őrződött meg az emlékében (a legutóbbi Schubert-varázsló e nagyságok sorában Schiff András). Ugyanakkor mindig örömforrás is ez a vállalkozókedv: újfajta „olvasatok” teszik élővé ezt a néha önmagában is zavarba ejtő muzsikát.
Nem tudom, lehet-e Liszt „jegyében” sikeressé vált művésznek, mint hogy e programból legizgalmasabbnak éppen az eredeti Schubert-kompozíciók tűntek. Interpretációjában nyoma nincs az utánérzésnek, netán modell-követésnek. Saját Schubert-képpel jelentkezik, afféle „így hallom Schubertet” gesztussal. Ugyanakkor a saját-kép nem kacérkodik extravaganciával, sőt, épp ellenkezőleg! A hallgató szempontjából indifferens, hogy mennyi a „tudatosság” ebben a koncepcióban (az Arany Jánostól gyakran idézett „gondolta a fene” amúgyis visszafogja a feltételező, netán belemagyarázó kedvet), a lényeg, hogy olyan átgondolt előadást hallunk, amely minden újrahallgatás során „többet mond”.
Elsősorban az akusztikus asszociációs lehetőségekért lehetünk hálásak. Farkas Gábor Schubert-játéka megidézi a dalszerzőt, igényesen kidolgozott daloló fordulatok és érzékeny kíséret faktúrájával, máskor szinte duettező fordulatokkal. Amelyek „benne vannak” a zongoradarabokban, ám gyakran benne is maradnak a kottában… És valami különleges fénytörést jelent minden olyan gesztus, amely más Schubert-műveket – vagy épp rokonlelkű szerzők gesztusait véljük átsuhanni. Ilyesmire csak olyan zongorista képes, aki az ujjaival is képes „zenefelismerésre”, akár akkordfelrakásról, harmóniamenetről, vagy talán csak hangnem-azonosságról van szó.
A Liszt-átiratokat hallgatva csak sajnálkozhatunk, amiért mindössze kettőt engedélyezett a terjedelem. A Valse-Impromptu a rögtönzés és a tánc kettős önkifejezésének tetszetős megvalósításaként szerencsés „kapocs”, átvezetés a kétségkívül sziporkázóan virtuóz zárószámhoz, melyben az a bizonyos, Balázs Béla óta sokat emlegetett színpad a külsőségeivel nyűgöz le.
Arra a kérdésre, hogy mindabból a művészetből mennyi a tanítható, arra évek múlva kapunk választ, amikor a tanár Farkas Gábor növendékei is polgárjogot nyernek a pódiumokon. (Hungaroton)
