Európai hidak, 2018 – Müpa
Az Európai hidak immár többéves múlttal rendelkező sorozata egyirányúsított forgalommal működik, célállomása Budapest, közelebbről a Müpa.
A híd mint olyan, összekötő funkciót tölt be két terület között, s hasonló célt szolgálnak a jelképes hidak, melyek méretüket illetően a legkülönbözőbbek lehetnek. A szándék a kapcsolatteremtés, karakterisztikumát a két végpont adja, a ’honnan’ és a ’hová’ helyszíne, amelyek irányukat tekintve – általában – felcserélhetőek, hiszen a hidak forgalma általánosságban kétirányú.
Az Európai hidak immár többéves múlttal rendelkező sorozata egyirányúsított forgalommal működik, célállomása Budapest, közelebbről a Müpa. Ide érkeznek élménytadó, tudást gyarapító művészi-szellemi kincsek egy-egy országból. Idén módosult a helyzet: olyan hídról érkezett az import, amely a túlsó végén kettős elágazású, ráadásul az egyiknek három jelentős leágazása van. Lengyelország, valamint a Baltikum három állama egyidejűleg hozta portékáit, a sokrétű zenei kínálat mellett gondolva a társművészetek iránt érdekelődőkre is.
Az évadkezdő rangos kínálat így épp jellegzetességét, markáns profilját veszítette el, hiszen a program gazdag térbeli és időbeli kínálata egyébként is jellemzője zenei életünknek – legfeljebb annyi a különbség, hogy ezúttal elsősorban a felfedező kedvűek érdeklődésére számot tartó programok kerültek túlsúlyba. Kis túlzással, zsákbamacskák.
A hídtervezőket eme választáshoz vélhetőleg az a szempont vezette, hogy az idei év mind a lengyelek számára, mind a balti országok lakossága számára kitüntetett jelentőséggel bír, történelmi centenáriumaival. 1918 februárjában nyilvánította ki a függetlenséget a Litván Tanács, az év novemberében Lettország, s a hónap 28. napján kezdődött az észt függetlenségi háború, 1918. november 11-e pedig a lengyel függetlenség kihirdetésének napja (Második Köztársaság). És e történelmi centenáriumokhoz csatlakozik zeneiként a korszakos jelentőségű hegedűművész, Henryk Szering születésének jubileuma (szept. 22.)
Ez utóbbi adta a lehetőséget, pontosan az évfordulóra időzítve, a gazdag rendezvénysorozat legnagyobb hatású estjéhez, amikor is Johann Sebastian Bach szólóhegedűre komponált 3-3 szonátája és partitája hangzott fel. Szeryng játékát Bach-interpretátorként etalon-értékű felvételeken örökítették meg – az előadóművész előtti tisztelgésre egy-egy lengyel és magyar művészt kértek fel. Nem titkolható, igencsak billegett a mérleg a két félidő színvonalát illetően; Jakub Jakowicz számára kitüntető lehetőség volt Baráti Kristóffal közös koncertet adni, de Bach páratlan zenei világába csupán az est második részében, Baráti Kristófnak köszönhetően érkeztünk. A már-már bántó színvonalkülönbség közvetett haszna, hogy ily módon „akusztikusan” megbizonyosodhattunk megannyi felsőfokú jelző jogosságáról, amelyekből immár epiteton ornans-gyűjteménye lehet a művésznek. Szeptember 22-én átlényegült a Fesztiválszínház, kamarateremből zenehívők templomává.
A gazdag kínálatban a legbiztosabb támpontot az ismert előadók neve jelentette, ami egyfajta garanciát biztosított arra, hogy méltó a figyelemre a műsor. A nyitókoncerten (szept. 16) Piotr Anderszewski neve jelentette a legnagyobb vonzerőt, s mi tagadás, az ő játékát követte leginkább a hallgatóság. A műsor egészéhez kevés fogódzót jelentett a feltárt műsorszerkesztési program, miszerint hazai pódiumon különlegességnek számító művek kerülnek előadásra, hiszen az áttekinthetetlenül gazdag zeneirodalomból megannyi hasonló lenne összeállítható. És alighanem csupán hajszálvékony szakmai közönség értékelhette (már ha eljött a hangversenyre), hogy ezúttal nyitó- és zárószámként olyan kompozíciókat hall, amelyek szerzőjük életművében – Csengery Kristóf találó értékelése szerint – a „még nem” fejlődési fázisba tartoznak. Merthogy a folytatást jó esetben is csupán néhány mű képviseli egy-egy hallgató zeneirodalmi emlékei között. És azt aligha lehet várni még a legintenzívebben figyelő hallgatótól sem, hogy „jegyezze meg” Lutosławski zenekari Concertójának „stílusát”, hogy majd összehasonlíthassa későbbi kompozícióiéval – talán könnyebb ez a feladat Arvo Pärt esetében, akinek a Collage sur B-A-C-H című darabját gazdagabb emlék-környezetbe kerül (igaz, itt a stiláris különbségtevést az apparátuskülönbség nehezíti ).És miközben a ritkaságok szóltak, méltatlanul kevés értékelő figyelem jutott a Sinfonia Varsoviának, s a zenére koncentráló, magamutogató gesztusoktól mentesen vezénylő, jókezű Andrej Borejkónak (akinek igazán érdemes megtanulnunk a nevét).
Hagyományosan három alkalommal csendült fel ugyanaz a műsor a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában, amely ezúttal zavarba ejtő helyzetbe hozta a hallgatót. Ugyanis – legalábbis a műsor első részét – kétszer kellett volna ideális esetben meghallgatni. A műsor első számaként Čiurlionis Erdőben című, bő negyedórás darabját játszották. A litván zeneszerző festőként még jelentősebb alkotó, s hogy festői oeuvre-jébe is betekintést kapjon a közönség, negyven festményét vetítették – a zene közben. Az est dirigense, Fischer Iván azzal konferálta fel a képsort, hogy mindegyiket 26 másodpercig látjuk majd, s előrebocsátotta: semmi kapcsolat nincs a zene és az egyes festmények között. Mit tehet ilyenkor az érdeklődő? Ha a zenére akar figyelni, behunyt szemmel hallgatja az előadást – s eközben megfosztja magát a képek látványától. Ha viszont a képeket nézi (amelyeknek, mint tudjuk, nincs semmiféle összefüggése az épp hallható zenével), még csak nem is háttérzenévé silányul a zene, mert a 26 másodperc olyan időrácsot jelent, amely koncentrálásra készteti a nézőt. Ezért kellett volna két hangversenyre elmenni, egyszer nézőnek, egyszer hallgatónak. (A képek eredetiben egyébként szinte csak otthon, többségükben Kaunasban láthatók, mert állagmegőrzésük miatt ritkán viszik más helyszíneken kiállításra őket – épp ezért volt kihagyhatatlan a látvány „ritkaságértéke”, annak ellenére, hogy a címekkel adós maradt a vetítés.) Csak remélhetjük, hogy hangfelvételen megkapja a méltó figyelmet az Erdőben című szimfonikus alkotás.
Puzzle-élményeket nagy számban lehetett begyűjteni – egészen kivételes alkalom volt például a lengyel jazz négy reprezentánsát megismerni. Élményekben tehát nem volt hiány – maradandó tudásanyagot abból a tájékoztató füzetből kaphattunk, amelyet a szemfülesek felfedezhettek a Müpa rendszeresen gazdag prospektusai között: Az észt zene világa – hirdette a cím, és az Észt Intézet 2015-ös kiadványa valóban áttekintő ismertetést adott. Bárcsak valamennyi hídfőtől küldtek volna hasonlót.
A szimbolikus híd végteleníthető – a lett „sáv” időben továbbvezet a Müpában: a CAfe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál nyitókoncertjét a Sinfonietta Rīga együttese adja. A további végtelenítéshez a műsorszerkesztőkön és előadókon kívül a közönség aktív érdeklődése szükséges.