Eötvös Péter-est a Müpában

|

Élményszerzés és élménymegmaradás

Hála a nemzetközi elismertségnek, a mindenkori közönség fenntartások nélkül érdeklődik művei iránt, azzal a bizonyossággal hallgatja őket, hogy általuk a kortárs zene értékeiből részesül.

Eötvös Péter         Fotók: Csibi Szilvia, Müpa

A 2019/20-as évadban Eötvös Pétert választotta a Müpa művészeti vezetősége „az évad művészének”, ami a közönség szempontjából felbecsülhetetlen jelentőségű. A zeneszerző-karmestert, aki idén januárban töltötte be 76. évét, kettős minőségében ismerhettük meg – s a kettő találkozásaként egy harmadikban, amikor is saját kompozícióit vezényli. Amióta – több évtizedes európai pályaszakaszt követően – hazatelepült, nemcsak gyakrabban nyílt lehetőség zenéjével élő előadásban találkozni (elsősorban operatermésének budapesti megszólaltatása volt figyelemfelkeltő), hanem egyszersmind lehetővé tette azt az „audio” nyitást, hogy művei által betekintést kapjunk a külföldi kortárs irányzatokba. Ráadásul az idehaza élő szerző művei könnyebben hozzáférhetővé válnak hazai felvételei segítségével.

Eötvös zenéje egyszerre nemzetközi és magyar (mondhatnánk úgy is, hogy magyar és nemzetközi), mely kettősségnek egyedülálló jelentősége, hogy kétirányú „nyitást” tesz lehetővé: nemzetközi érdeklődést irányítva a magyar hangra – mely magyar hang a nemzetközi zeneirodalom ismeretéből szerzett kifejezőeszközökkel szólal meg. Hála a nemzetközi elismertségnek, a mindenkori közönség fenntartások nélkül érdeklődik művei iránt, azzal a bizonyossággal hallgatja őket, hogy általuk a kortárs zene értékeiből részesül. Ilyen hozzáállással könnyen rögzül élmény, főként, ha korábbi hangzó emlékképek szabad vegyiérték-karjaihoz tapadhat. És a hallgató hálás: akkor sem az „ez nekem magas” érzettel hallgatja őket, ha a szokatlan hangzások folyamatában rejtve marad előtte a művek megannyi sajátossága.

A befogadást könnyíti, hogy magyar nyelvű szakirodalom is rendelkezésre áll, melynek ismeretében az az érzete keletkezik az érdeklődőnek, hogy „érti” a szerzőt – merthogy képes követni az általa (illetve az elemzők által) elmondottakat.

Február 21-én jelentős érdeklődés mutatkozott a műsor iránt, amelynek első részében két magyarországi bemutatóra került sor, a második részben pedig mintegy negyedszázados, az idő próbáját több előadással kipróbált nagyzenekari művet hallhattunk. A Dialógus Mozarttal – da capo zenekarra valójában egy korábbi kompozíció második, nagyobb apparátusra szánt, teljes értékű verziója, a Reading Malevich pedig annyiból világpremiernek is tekinthető, hogy erre az előadásra némiképp átdolgozta a korábban sikeresen bemutatott alkotást.

Hallgatóbarát volt a műsor felépítése; a Mozart-töredékeket felhasználó nyitódarab inspirálóan üde és szellemes, aktivizálta a befogadói figyelmet. A második mű esetében a műsorfüzet ismertetőjéből sokat megtudtunk a mű keletkezéséről, a felkéréstől kezdve az inspiráló képig (Malevics: Suprematismus No 56), amelynek képi elemeit szándékozott átvinni a zenei hangzásba. A komponista autoanalízise, mint Eötvösnél mindig, ezúttal is tárgyszerű – megerősíti a hallgatót abban a vélekedésében, hogy „átgondolt” kompozíciót hall. Bár lehetetlen figyelmen kívül hagyni a kapott információkat, s mintegy azok „ismerete nélkül” ismerkedni a művel, biztosra veszem, hogy az nem téveszti el hatását, mindennemű beavató előzetes nélkül sem. Egyszerűen varázslatos Eötvös hangszín-palettája!

Ezzel a jelenséggel fokozott mértékben szembesülhettünk a szünet után felhangzó Atlantisban, amelyhez szinte kicsinek bizonyult a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. A pódiumon túl a második emeleti oldalerkélyeken két ütőscsoport foglalt helyet, ily módon a (főként a földszinten, leginkább a terem közepén helyet foglaló) közönség sajátos akusztikus élmény részese lehetett. S nem csupán az elhelyezés miatt; ugyan ki tudná felsorolni (akár látás alapján megnevezni) az ütőhangszerek elképesztően gazdag hangszerparkját?! Ebben a műben szerepet kapott az elektronika is, tovább bővítve a hangszínspektrumot.

A zenében némiképp jártasnak remek alkalom nyílt arra, hogy szembesüljön a notáció korántsem lehatárolt eszköztárával. Megilletődést kelt még csak az elképzelése is annak, vajon hogy „nézhet ki” e művek partitúrája…

A zeneszerző Eötvös teljesítményének realizálásában jeleskedett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara (kétségkívül „kisegítőkkel”, azaz vendégművészekkel), cimbalmon Lukács Miklós (akinek játéka inspirációs forrást jelentett a Dialógus első verziójának komponálásához), énekesként Haja Zsolt, valamint a Magyar Rádió Gyermekkórusának egy tagja (teljesítményét hallva jogosnak éreztem volna nevének feltüntetését a programban). Tehették ezt annál is inkább, mivel a – kortárs művek hangversenytermi előadásánál ritka – közönségsikerben a karmester Eötvös Péternek oroszlánrésze volt.

A sok – többé-kevésbé – új impulzus közben leginkább a már felvételről is ismert Dialógus előadásakor jutott figyelem annak követésére, hogy milyen eszközökkel éri el az általa elképzelt és – már amennyire lehet – kottában rögzített hangzásokat. Itt látszott az a bizonyos „többlet”, ami a vezénylésből taníthatatlan; és feltehetően a gyakorlatban szerezhető meg, amikor sűrűn kényszerül nonkonform mozdulatokra az elérendő hangzás érdekében. És ugyancsak a komplex partitúrák életre keltése során alakulhatott ki az a készség, hogy mindig pontosan fel tudja mérni, mely szólamok igényelnek közvetlen karmesteri irányítást.

Szerencséseknek tekinthetik magukat, akik az Eötvös Alapítvány keretében mindkét mesterségének taníthatatlan fortélyait elleshetik!

Ez az est is a maradandó élmények közé tartozott – az már minden hallgatónak saját feladata, hogy gondoskodjék arról: ne emlékké szépüljön, hanem kapcsolódó élményekkel gazdagodva mind erőteljesebben épüljön be a hangzásélmények magángyűjteményébe.

CÍMKÉK: