Belül szól az elképzelt zenekar

|

Interjú Elsa Valléval és Winand Gáborral

Afrikai énekek, standardek és friss dallamok között született Elsa Valle és Winand Gábor legújabb a capella lemeze, az „Ad Libitum”.  A művészpárossal a CD megjelenése kapcsán beszélgettünk.

Elsa Valle

Mit jelent a cím, „Ad Libitum”?

Elsa: Ez egy zenei kifejezés és azt jelenti, „Ahogy jólesik” – van egy dallamod, és úgy ritmizálod, ahogy akarod, nincs kötöttség.

Pályátok során mindig is fontos volt az éneklés, a kettőtök énekhangja duóban. Hogyan alakult ebből egy teljes lemez?

Gábor: Szeretünk zenekarral játszani, nagyon sok lehetőség van abban a fajta zenélésben, de zenekar nélkül, a capellában dolgozni mindkettőnknek óriási kihívás. Amikor zenekar kísér, akkor is halljuk belül a hangszerelést, azt, ahogyan szeretnénk alakítani a koncerten. Nagyon fontos, hogy kívülről mit hallasz, de az is, hogy belül mit hallasz. Az énekes fegyvere a fül; igen, belül is szól egy zenekar! A jazz-zenész csak úgy tud igazából jól improvizálni, ha belül is hall mindent. Egyszer csak kihúzzák a zenekart alólad, akkor is tudsz magad énekelni, improvizálni, mert hallod belül a harmóniákat, a basszust, a ritmust, mindent, működik a belső hallás. Innen is indult az a capella ötletünk, mert hál’ Istennek mind a ketten belül hallunk nagyon kiválóan, és zenekari koncerteken előfordult már, hogy egy-két számot énekeltünk kíséret nélkül. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk.

Elsa: Amikor már sokszor kérdezték a rajongók, hogy mikor lesz ebből lemez, akkor eldöntöttük, hogy bevonulunk a stúdióba. Hiszen ezért született meg ez a rengeteg zene, hogy megérintsük a közönséget, hogy adni tudjunk valamit! Az a capellához nagyon sokat kell tanulni, figyelni minden egyes műfajban, hogy miből tudunk táplálkozni, mit szeretnénk. Nem utánozzuk, hanem inspirációként használjuk a klasszikus zene örökségét, más műfajokat. Figyeljük, hogyan fejezhetjük ki magunkat anélkül, hogy elveszítenénk a fonalat, közben azt is figyeljük, hogyan lehet csatlakozni a közönséghez. Koncert közben a hallgatók reagálásával együtt jön létre az egyensúly, és ez az, ami kell, ez a „ringatás”.

Gábor: Tanulmányoztunk stílusokat, afrikai énekeket vagy klasszikus zenében akár a gregoriánt vagy a polifóniát, de az improvizációban nagy szerepet játszik az ösztönösség is. Nagyon sok olyan momentum van a lemezen, amikor egyszer csak elindulunk… Ott álltunk, emlékszem, a stúdióban két mikrofon előtt, és a témák után kezdődött az improvizáció. Olyan gyönyörűségek keletkeztek, amit mi se tudtunk előre. Ez az improvizáció varázsa.

Elsa: Benne van az életünk, az, hogy zenészek, kollégák vagyunk, de mellette, egy házaspár – két ember, sok szerepben. Azt szoktam mondani, mi sok csatát megnyertünk már, szóval ezek mind burjánzanak a zenében. Amikor kezdődik az improvizálás, oda-vissza jönnek a kérdések-válaszok. Otthoni téma is előjön, anélkül, hogy tudnánk. Van, hogy egy félbemaradt beszélgetésre a színpadon kapunk választ.

Winand Gábor

Például melyik szám okozott meglepetést?

Gábor: Az Eleggua című dal, ami egy gyönyörű ima. Az afro-amerikai kultúrában Eleggua egy védőszent, négy útja van, úgy is énekeljük, hogy „van négy utad, legalább egyet adjál belőle nekünk, hogy azon járhassunk.” (A szövegeket Elsa írja, spanyolul. A szerk.) Ez a konkrét téma, és amikor leénekeltük, egyszer csak Elsa elindult valamerre, ami számomra is egy óriási meglepetés volt, mert hirtelen, a budapesti stúdióban megjelent Afrika. Elsa kubai, de afro-amerikai gyökerekkel született, így él, és ez ott, abban a számban annyira előjött, hogy hirtelen én magam is kénytelen voltam afrikaivá válni, amennyiben ez lehetséges egy budapesti férfiúnak.

Elsa: Ez is „ad libitum”, tehát ott született, nem terveztem. Az afrikai legenda szerint ez a szent, akit mi örököltünk Afrikától, adja nekünk az erőt, az energiát, a nyugalmat, amivel koncentrálni, figyelni tudunk arra, amit csinálunk. Néha elveszítjük a fonalat, mert ezt is akarjuk, azt is, de ő segít egy mederbe terelni az összes dolgot, amit csak szeretnénk. Nagyon izgalmasan alakult a lemez anyaga, ahogyan egy mederbe terelődött minden: felkészültünk, rengeteget beszéltünk róla, de nem volt az a rögeszmés gyakorlás, hanem folyamatosan érettebb lett az évek folyamán. Minden koncert után tanultunk, hozzátettünk valamit. Egyébként nagyon sokat szoktunk beszélgetni zenélésről, éneklésről, meghallgatunk lemezeket, tanítványokat, eljárunk koncertekre, mindenkitől lehet tanulni, inspirálódni. Vannak napok, amikor egy üveg borral ülünk otthon, és zenét hallgatunk. Imádom, amikor Gábornak jó kedve van, elővesszük a hangszereket, – szaxofon, fuvola, zongora, mindenünk van – és zenélünk!

A 12 szám közül az Eleggua-ról, Elsa egyik szerzeményéről már beszéltünk, Gábor, te is írtál két-három számot a lemezre…

Gábor: Az egyik saját szerzeményem a Jazzero, valamikor a zenekaromnak írtam. Elsa mondta, legyen ez is rajta, énekeljük föl duóban. A szövegét Elsa nekem írta, a jazzero ugyanis azt jelenti, jazzénekes. Ebben a dalban már ketten vagyunk „jazzerok”. Érdekes hallani az én dalomat egy másik ember felfogásában. Két kontinens találkozik ebben a dalban, de nagyon jól kiegészítjük egymást.

Nem lehet könnyű kíséret nélkül énekelni, úgy érezném, nincs támasztékom. Hogy van ez?

Gábor: Ez a legszebb ebben. Nincsen semmi támaszték, de mégis van, egyrészt belül, szól az elképzelt zenekar vagy az elképzelt hangzás, meg kívül is, mert nekem az Elsa nagy támasz – és vice versa.  Mégse úgy énekelünk, mint hogyha egy big band kísérne, figyelembe kell venni, hogy mondjuk ebben az esetben énmellettem egy női hang szól, nem egy harminctagú fúvós zenekar. Két különböző hangkarakter, két különböző kultúra vagyunk, próbáljuk egymást kiegészíteni, hogy homogén legyen, és ez hála Istennek nekünk már több helyzetben nagyon jól sikerült. Tulajdonképpen ez a nagyon nagy varázsa ennek az egész projektnek.

Elsa: Nekünk nem szükséges bekapcsolni a hangszert a konnektorba. Van egy érzés, egy „feeling”, ami folyamatosan be van kapcsolva és várja a rezgéseket. Az érzések meg úgy vannak, ahogy vannak, nincs idő retusálni, kozmetikázni őket. Egy hangszerrel megcsináljuk újra, ha nem szólt rendesen, az énekhang meg amikor, ahogy jön, úgy jön. Repülni kell vele egy jót és próbálni minden egyes sikátorba belemenni, félelem nélkül.

Az emberi hang hangszereket is utánoz?

Elsa: Azért tanulmányoztuk a hangszerek funkcióit, hogy elkerüljük az utánzást. Ha megtanuljuk pontosan a funkciót, akkor vázként tudjuk használni, és mi fogjuk kiegészíteni a témát, de emberi hangon szólal meg. Másrészt, pedig nem imitálunk bőgőt, nem utánozunk trombitát. Az emberi hang rezonanciája eredeti, természetes. A hangszer nem képes utánozni a mi rezonanciánkat. A mellkast a benne lévő levegőoszloppal mindig magunkkal hordjuk, és ez a „doboz” tele van zenével. Hallgatjuk a hangszert, utána keressük azt a verziót, azt a vibrálást, amire csak egy ember képes, és ezt érzi a közelünkben lévő ember is. Érdekes példa erre, amikor egyszer Gáborral sétáltunk Kubában az utcán és belecseppentünk egy szertartásba; szólt a kórus, és hiába nem értette, hogy éppen miről énekelnek, hogy mi a találkozó célja, de azt érezte, vonzza a hangzás, mint egy mágnes. Sokáig álltunk ott, annyira megérintette az élmény. Csodálatos ez a rezonancia! A hétköznapokban nem is gondolunk rá, hogy a legnagyobb templomot, ezt a „dobozt” éjjel-nappal átöleljük – azt hiszem, nekünk, embereknek több időt kellene fordítanunk arra, hogy beszélgessünk, hogy rezonáljunk egymásra! Az emberi hang a lélekkel, a spiritualitással kapcsolatos, és mindannyiunkban benne van.

Az előbb ringatásról beszéltél, máshol hangágyat említesz – ez micsoda?

Elsa: Játszom például a zenekarral, és amikor sikerül összegyűjteni sok jó magyarországi jazzmuzsikust, a rengeteg hangzásból alakul egy egység, mindegyik más módon fejezi ki ugyanazt a témát, akkor az olyan lesz, mint egy ágy, kényelmesen bele lehet feküdni. A hallgatót viszi magával a zene, de benne van a saját életfilmje is. A zene bejárja a színháztermet, és keresgéli a pontokat, ahol érzelmileg segíteni kell, ha a néző figyeli, a saját módján rezonál a zene hangjaira, énekhangra vagy hangszer hangjára, akár a dobra. Ebben a figyelemben a zene képes gyógyítani. Ők ott ülnek, sokszor nem is tudják, miért jöttek el, esetleg csak azért, mert volt egy szabad estéjük, de abban a pillanatban, amikor a zene elindul, onnantól ő már nem idegen. Nincs távolság, egy nagycsalád vagyunk, a hallgató a zenészekkel együtt kényelmesen belehelyezkedik és feloldódik abban a bizonyos „hangágyban”.

Az a capella műfaj megköveteli, hogy a művész mindig oldott, felszabadult legyen?

Gábor: Szabadság nélkül nem létezik improvizáció, tehát ilyen szempontból abszolút megköveteli a mi esetünkben legalábbis, ez a fajta a capella. Elsa énekel nekem valami momentumot és én, csak úgy tudok reagálni rá, ha nem vagyok bezárkózva.

Elsa: Akkor is, amikor hangszeren kezd játszani Gábor, annyira izgalmas, hogy nem szabad kihagynom, mondanom kell valamit, hogy még jobb legyen. Az a lényeg, hogy mindig friss legyen az a capella műfaj művésze. Sok zenekarnak ugyanaz a repertoárja száz éve, ami nem baj, de amikor másodszor hallod, jobban esik, ha egy kicsit másképp játsszák ugyanazt. Szálljunk be abba a vonatba, ami az életünk és vele utazunk naponta, mert mindig történik valami, másképpen alakulnak a dolgok, a dalokat sem úgy fogjuk játszani, mint a hatvanas években. Csodálatos, aranyévek voltak azok is, de ne legyünk berozsdásodva! Fejlődjünk a világgal, a korral együtt! A fiatalok már másképpen fejezik ki ugyanazt. Nagyon szeretem figyelni a gyerekeket, sokat lehet tanulni tőlük, annyi fantázia van bennük. Folyton keresem a tisztaságot, ártatlanságot. Erre szomjazom, mert ezt elveszítjük, amikor felnövünk, annyira tudatában akarunk lenni mindennek, folyton agyalunk. Mindig van nálam füzet, ceruza, lejegyzem, ha látok, hallok valami érdekeset.

Írod az új könyvedet is?

Elsa: Igen, igen, és sok mindent el fogok mesélni arról, hogy mi minden inspirál. A spontaneitás, az együttérzés a hétköznapokon is jót tenne nekünk. Ugyanúgy, mint a zenélésben, meg kell találnunk a partnereket. Nekem nem elég, hogy valaki jó zenész, ha nincs benne empátia, nem jó.

Mikor lesznek a legközelebbi lemezbemutató koncertjeitek?

Elsa: Január 23-án a Józsefvárosi Galériában, január 25-én a Hadik Kávéházban, ahol Szűcs Péter kubai fotókiállításához kapcsolódóan lesz koncertünk, február 2-án, pedig Cegléden lépünk fel.

CÍMKÉK: