Látható és láthatatlan tükrök

|

Elsa Dreisig bemutatkozó albumáról

A többszörös művészcsaládból származó énekesnő (anyja és apja is operaénekes) kétségkívül nagy ígéret.

Mint a kísérőszövegből kiderül, első zenekari koncertjének műsorát tartalmazza a francia-dán énekesnő első felvétele (melyről semmi közelebbit nem tudni). A kíséretről az Orchestre National de Montpellier Occitane gondoskodik, zeneigazgatója, a dán Michael Schønwandt vezényletével. Öt ária-párt hallunk, négy esetben egyazon szereplőről villant fel képet két komponista operájából. (Manon Puccinitől és Massenet-től, Juliette Steibelttől és Gounod-tól – ez a pár világelső felvételként szerepel, az utóbbi az eredeti verziót kelti hangzó életre –, Rosina Rossini és – grófnéként – Mozart közismert operáiból, valamint Salome Massenet-től és R. Strauss operájának francia verziójából), továbbá két olyan szépséget állít párba, akiknek ténylegesen színpadi kelléke az immár látható tükör: Margitot Gounod Faustjából, valamint Massenet operájának címszereplőjét, Thaïst.

Tartalmilag érdekes-izgalmas program, ám a hallgató elsősorban Elsa Dreisig énekesi képzettségének adózhat elismeréssel. Francia kiejtése példamutatóan érthető, és a terjedelmesebb áriákban is jól vezeti az érzelmi-indulati folyamatokat. De még olyankor is elsősorban a tökéletesen eltalált technikai realizálást csodáljuk. Dreisig ráadásul szívesen „rá is játszik” a hatásos eszközeire. (Ebből következően rendkívül tanulságos az énekes-hallgatók számára.) Az intellektuális kontroll leginkább a hatásosan „megformált” trillákban érhető tetten. Ám míg Manonjánál szinte fel sem tűnt a nyelvi különbség (Puccini olaszul, Massenet franciául), a Rossini-Mozart blokk már első hangjaitól „kakukktojásnak” tűnik. Rosinát E-dúr transzpozícióban énekli (nem idegen a kor gyakorlatától), ám ezúttal nem sikerül a karakterformálás. Virtuóz technikai tudását csillogtatja, ettől tűnhet akár gyönyörködtetőnek is az éneke, ám ez puszta „éneklés”, megannyi manírral – mindig jól eltalált tempókkal, de az ideálisnak tekinthető „átlényegülésnek” még csak a szándékát is mellőzve. A Rossini-muzsika szellemességének, még a komoly frázisok mögött is gyakran ott bujkáló humornak nyoma sincs. A zenekari kíséret is megelégszik a szólamok korrekt megszólaltatásával. Így aztán Mozart Grófnéja szinte „idegen díszletek között” önti ki a lelkét… Örvendetesen magára talált a zenekar a Salome kétségkívül komplexebb játszanivalót jelentő zárójelenetében. Hogy nem lett még színesebb, a bravúros hangszerelést visszaadó a kíséret, az valószínűleg a karmester számlájára írható, aki ezzel a teljesítménnyel is érezhetően elégedett volt.

A többszörös művészcsaládból származó énekesnő (anyja és apja is operaénekes) kétségkívül nagy ígéret. Hangja szinte hasít Gounod Ékszeráriájának extázisában a kétvonalas h hangnál, ugyanakkor kontrolláltan tudja karakterizálni a háromvonalas d-t a Thaïsban.

A gondos kivitelezésű kísérőfüzet képanyagának a tanúsága szerint Elsa Dreisig rendkívül fotogén jelenség, vélhetőleg látvánnyal együtt még pódium-előadásban is nagyobb elhitető erővel jött volna át a produkciója.

CÍMKÉK: