Elisabeth Leonskaja
Az emberi lélekről írt így Vörösmarty (A Csongor és Tünde Éj-monológjában). Ez jutott eszembe Elisabeth Leonskaja szólóestjét hallgatva, amely hasonlóképp valamiféle egyetemesség-élménnyel nyűgözte le a közönséget.
Leonskaja 9 © Marco Borggreve
A tengercsepp anyagát tekintve része az egésznek, ám önmagában nem képes előidézni a végtelen érzetet keltő nagy víz keltette hatást. Éppen ezért a részlet tanulmányozása (elemzése) aligha jelenthet utat a komplexitás-élményhez. E gondolat szellemében korántsem zenei megközelítéssel próbálom megosztani az élményt mindazokkal, akik nem tartoztak a mintegy 300 „kiválasztott” közé, akik részesei lehettünk e csodának.
Elisabeth Leonskaja visszatérő vendég Budapest koncerttermeiben, több zenekarunkkal is fellépett versenyművek szólistájaként. A Concerto Budapesttel először a Hallgassunk Brahmsot! fesztiválon lépett fel, ahol a szerző B-dúr zongoraversenyét játszotta, az f-moll zongoraötösben pedig a Keller Quartethez társult. Idén ismét Keller András és a Concerto Budapest meghívottja – két zeneakadémiai koncerten Brahms d-moll és Beethoven c-moll zongoraversenyének szólistája. Ezek előtt a Concerto Mesterkurzus sorozatában egy délutánt szentelt tanításra, s a két zenekari est között, április 20-án a BMC-ben Brahms három zongoraszonátáját szólaltatta meg.
Nem „adta elő”, nem is „játszotta”, hanem leginkább „hangzó életre keltette”. Eme előadás hatására fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy egy kompozíció születése kétfajta értelmezésre ad lehetőséget. A hagyományos (népszerű) értelmezés szerint a mű elkészül, amikor a szerző meghúzza a kettősvonalat a kotta végén. Vagyis, amikor befejeződött a komponálás. De hasonlóképp életrevaló az a megközelítés is, hogy a megszületésével (tehát ama bizonyos kettősvonal meghúzásával) kezdődik az élete, amelynek történetét, eseményeit az előadóművészek írják (és tőlük függ egy-egy mű „életkora” is).
Brahms három zongoraszonátája: korai kompozíció, a harmadik szerzője is mindösszesen húsz esztendős (együttes műsorra tűzésük során felfigyelhetünk az alacsony opusz-számokra: Op. 1, Op. 2 – igaz, a második korábban készült -, és Op. 5). A „fiatalkori” jellegnek ellentmond az érett szerzőnek is sajátjaként elkönyvelhető összetett faktúra, s az a nagy léptékű formakoncepció, amely amellett, hogy tudatosan a klasszikus hagyományok folytatója kíván lenni, a zenei tartalom által befolyásolva egyéni alakzatokat ölt.
„Inkább álcázott szimfóniák, mint szonáták” – így vélekedett e művekről Schumann, aki elragadtatott írásban „fedezte fel” Brahmsot („akinek bölcsőjénél gráciák és hősök álltak őrt”. Ezt a különleges élményt élhettük át Leonskaja koncertjén. Ki-ki a megélt Brahms-emlékképei birtokában ült be a terembe – amely csakhamar zene-szentéllyé alakult. Leonskaja, aki annak ellenére, hogy 33 éves kora óta (tehát csaknem fél évszázada) él Bécsben, meggyőződéssel vallja, hogy megmaradt orosz zongoristának, anyanyelvként a zene nyelvét beszéli, különböző stílusok mentén (dialektusok), hatalmas szókinccsel.
Az est folyamán erőteljesen érezhettük (Schumann Kinderszenen című zongoraciklusa záródarabjának címét kölcsönvéve) a „Der Dichter spricht” magától értetődő, éppen ezért elementáris gesztusát. Fantasztikusan kell tudni zongorázni ahhoz, hogy valaki ennyire a kifejezésre koncentrálhasson. Ha nem tűnik túl profánnak, megkockáztatom: Leonskaja úgy játszik a brahmsi bonyolult textúrákkal, „mint macska az egérrel”. Teszi ezt életének 79. évében, bármifajta energia-takarékoskodás nélkül, kizárólag a szerzői mondanivalót közvetítendő. Mintha magának a szerzőnek lenne alkalma előjátszani, avagy a szerzői instrukciók birtokában kialakított hangzásképet tárná fel kivételes környezetben, muzsikus-nagyságoknak. Társaságban, ahol „szót kapott”, s ebben a szituációban jól érzi magát. Szellem-óriásokkal társalkodva.
Napjaink embere számára az „időutazás” gondolata korántsem különleges (társ-műfajok populáris alkotásaiban akár közhelynek is számíthat). Leonskaját hallgatva mintha megszűnne az idő-dimenzió. Nem választja el egymástól a szerzőt és az előadást – ráadásul a tekintetben sem kísért, hogy a hallgató bármilyen vonatkozásban is abba a mátrixba helyezné, ahol megannyi előadóművész meghatározott-kijelölt helyet foglal el. Nem merül fel a „hitelesség” szempontja, és a más interpretációkkal való összehasonlítás gondolata sem. A fülünk hallatára megszületett hangzás-építmények virtuálisan maradandóvá nemesedtek.
Az előző esti, élménytadó zenekari koncerten Brahms d-moll zongoraversenye után Mozart-ráadást adott a művésznő. Ez történt a szonátákat követően is: Mozart D-dúr rondójával „könnyítette el” a megélt szépségek súlyát a koncert befejezéseként.
A BMC koncertterme ideális helyszínnek bizonyult. Itt bármifajta mesterséges erősítés nélkül eljutott a közönséghez a széles dinamikai skála leheletfinom szélső árnyalata is – valós méretekben kifejezve az érzéseket-indulatokat, amelyek rendkívüli differenciáltsága hozzájárult ahhoz, hogy miközben érezzük a hallottak értékes tartalmát, egyúttal lelki felüdülésként éljük meg a három monumentális művet.
Leonskajáról „leperegnek” a jelzők, határozók, amelyeket megannyi kortársánál meghatározónak, találónak éreznénk. Időtlen jelenséggé nemesíti művész-mivoltának változatlan lényege, amely az értékes kompozíciók mind alaposabb megértésére (és eme megértettek kifejezésére, közvetítésére) irányul.
Hálátlanság lenne, ha áprilisi intenzív jelenlétéért fővárosunk zenei életében nem fejeznénk ki köszönetünket Keller Andrásnak, akinek oroszlánrésze volt e különleges élmény létrejöttében.
