Életmű – kibontakozóban

|

A két Foscari a Müpában

Szép Verdi-élménnyel gazdagodott a Müpa közönsége. Vajon mennyi jutott el mindebből a rádióhallgatókhoz?

Történeti léptékű az az idő, amióta beleszülettünk abba a zenei környezetbe, ahol „kortársunk a zenetörténet”, pontosabban, a zeneirodalom. Magától értetődő természetességgel hallgatunk egymás közelségében egymástól minden tekintetben rendkívül távoli alkotásokat, és ki-ki tetszőlegesen választja ki közülük a kedvenceit. Kedvenceket, amelyeket bármikor szívesen meghallgat, és olyan kedvenceket, amelyeket élete jeles napjaira, az ünnep fényét emelendő, tartogat. A zenehallgatási szokások időről-időre történő, szinte észrevehetetlen átmenetekkel történő változásai mellett azonban erősen tartja magát a hagyomány is, igaz, szükségletekhez-lehetőségekhez rugalmasan alkalmazkodva.

Az operajátszásnál szinte axiómának tekinthető a látvánnyal avagy anélkül (s ha látvánnyal, akkor mennyi szabadságot engedve a rendezőnek), de nem hanyagolható el a szövegértés kérdése sem. Az idősebbek még emlékeznek arra a fővárosi gyakorlatra, hogy a Magyar Állami Operaházban eredeti nyelven énekeltek, az egykori népszínház funkcióját sok tekintetben megőrző Erkel Színházban viszont magyarul. (Ne menjünk bele abba a labirintusba, hogy mennyi érthető az énekelt szövegből, s annak nem-érthetőségéből mennyi írható a szerző és mennyi az énekes számlájára.)

Az opera, kiterjedt rokonságával, melybe az operettől a musicalig megannyi fajsúlyú zenés játék tartozik, széles rajongótáborral rendelkezik világszerte. És ahogy lenni szokott, történetében megannyi váratlan fordulat található – csakúgy, mint egy-egy zenebarát életében, akit néha akarata ellenére hódít meg a nagy lélegzetű művek varázsa. A műveket (néha egész életműveket) tekintve értelemszerűen sok az „igazságtalanság”, amikor is a hallgató (legyen szakmabeli vagy műélvező) visszaél azzal a gazdagsággal, amit a történeti távlat a felhalmozódott kollektív (zenei) emlékezettel ad, és szemléletmódjával (értékelésében, sőt, akár szakmai értékítéletében) történetietlenül viselkedik.

Mert egy-egy befejezett oeuvre ismeretében könnyű „okosnak lenni”. Tény, hogy szinte lehetetlen úgy hallgatni valamely operát (vagy bármilyen más műfajú zeneművet), mintha nem ismernénk a folytatást, s leginkább a szerző csúcsteljesítményeit. Ugyanakkor, bizonyos szempontból nem is zavaró ez a többlettudás, sőt, épp ellenkezőleg. Felfedezhetjük azokat a csírákat, alig-bimbózó kezdeményeket, amelyek később kiteljesednek. S aki képes ilyesfajta elfogulatlan toleranciával hallgatni ifjúkori műveket, korántsem csupán ritkaság-értékükkel gazdagodik. Gazdagodnak az előadók is – akik érdemben tudják kamatoztatni mindazt a tudást, amelyet a későbbi kompozícióknak köszönhetően kaptak.

Nem tudom, hányan számoltak utána, hogy Verdi alig töltötte be 31. életévét, amikor bemutatásra került A két Foscari. Hogy milyen műsor-környezetben jelent meg, tehát a premier közönsége milyen zenei ismeretek birtokában hallgathatta, értelemszerűen csak a szakmabeliek érdeklődési körébe tartozhat. A mű viszont önmagáért beszél – és a szerzői műhelybe ad bepillantást.

A közel egyidőben bemutatott Ernani és A két Foscari jegyzi először Verdi librettistájaként Francesco Maria Piavét, akivel csaknem két évtizedes gyümölcsöző együttműködés következik. A librettókról pedig, mint tudjuk, vagy jót vagy semmit… – néha a „hiányosságaik” a legeredményesebbek, mert azoknak köszönhetően tud a zene olyasmit elmondani, ami szavakkal aligha fejezhető ki (vagy legalábbis, nem olyan hatásosan). Semmiképp sem feledhetjük, hogy szakmányban készültek, olyan korban, amikor mindegyre új művekre volt igény (amelyek, természetesen, sok alap-vonásukban hasonlítottak, nem utolsó sorban tipikus-jellegzetes szituációkban).

A két Foscari, amely 1850-ben, hat évvel a római ősbemutató után csendült fel az egykori Nemzeti Színházunkban, nemcsak országos méretekben került perifériára. Innen tért vissza november 27-én a Müpába, megkésett sikert aratni.

Leo Nucci volt a sztárénekes, akit újrahallgatni sokan akartak – és minden hallgató gyönyörködtető muzsikával telítkezhetett. A Müpa és a Bajor Rádió koprodukciójában érkezett jelenlegi vezető karmestere, Ivan Repušić vezényletével a Müncheni Rádió Zenekara és a Bajor Rádió Énekkara. A fiatal Foscarit Ivan Magri alakította, hitveseként Guanqun Yut hallhattuk. Ádáz ellenségüket Sebestyén Miklós személyesítette meg, a további szóló-szerepeket Fodor Bernadett és Horváth István énekelte.

A komor tónusú opera esetében nem hiányzott a díszlet, sőt, még az sem volt zavaró, hogy a koncertszerű előadás ezúttal szinte oratorikussá merevedett, legtöbbször nélkülözve a szereplők egymáshoz forduló, kapcsolat-teremtő gesztusait. Ily módon a vetített szöveget követő hallgatónak nem kellett attól tartania, hogy lemarad valami látványról, s az olasz anyanyelvű prozódia, valamint a magyar anyanyelvű szövegértés kettős élményével-hasznával gazdagodhatott. „Helyükre kerültek” formai megoldások – felszabadultan élvezhettük a kisebb-nagyobb formai visszatéréseket, ismétlődéseket, amelyek által a színpadi (drámai) és reális idő kettősségéből a hangulatokat „kiterítő” gesztusok mindig örömforrást jelentettek. Remekeltek a szólisták, Nucci szerepformálásában tudatosan a hatásos fináléra törekedett – I. felvonásbeli visszafogottabb énekét követően zárójelenete különleges magasságba ívelt.

Talán korabeli sajátosságként könyvelhetjük el azt a már-már klakk-jellegű tetszésnyilvánítást, amely az idős énekes teljesítményét honorálta – de aligha sérthette énekes-partnereit, akik mindannyian érezhették, hogy a teljes előadói gárda összteljesítményének szól a hosszan tartó, intenzív taps. Mert a jelenettípusok élő-eleven megformálásával remek hátteret biztosított számukra a zenekar.

Szép Verdi-élménnyel gazdagodott a Müpa közönsége. Csak később gondoltam arra: vajon érdemben mennyi jutott el mindebből a rádióhallgatókhoz, akik a látványból kénytelenek voltak nélkülözni a librettót…

CÍMKÉK: