Philippe Jaroussky albuma
Jaroussky két tér-idő-utazásra invitál: a Bécset és Párizst meghódító olasz muzsikával.
Caldara in Vienna, valamint Un concert pour Mazarin címmel hirdeti a műsorokat a címlap. Közülük a második részben figyelemfelkeltő pr-fogás. Gondolhatnánk, olyan zenei összeállítást hallunk, amely megtörtént hangverseny rekonstrukciója. De nem! És jóllehet a részletező tartalomjegyzék olyan olasz zenét ígér, amely 17. századi francia kéziratgyűjteményekből való, nyomtatásban is megjelent műveket is hallhatunk. Ebben a programban a „hívószó” Mazarin neve. A diplomata, egyházi politikus és államférfi neve a történelem iránt kevéssé érdeklődők körében is ismert (nem kis része van ebben a kosztümös-történeti filmeknek!), tudott, hogy XIV. Lajos művészi ízlését és ambícióit is irányította – most viszont súlyozottan a helyére került az a koncepciója, hogy meghonosítsa-népszerűsítse az olasz zenét (annak különböző területeit, műfajait) Franciaországban. A kontratenor partnereként szereplő Ensemble La Fenice cornettjátékosától, Jean Tubérytől származik a műsor, amelyben a hallgató bizony sokallja a hangszeres „töltőszámokat”… A szerzők között többségben vannak a ritkán hallható (mondhatni, „ismeretlen”) olasz komponisták, köztük kakukktojásként egy francia is szerepel (François Roberday), akire nagy hatással voltak olasz kortársai. Mazarin egyébként aligha hallhatta a műsor reprezentáns zárószámát, Giovanni Battista Bassani kantátáját, aki Mazarin halálakor tíz éves lehetett… A zenei anyagban a „vándordallamként” sok forrásban fellelhető Monica-dallam hallatán csillan fel a régizene-kedvelő szeme.
Aki – s nyilvánvalóan ők vannak elsöprő többségben – Jaroussky „kedvéért” érdeklődik az új album iránt, összehasonlíthatatlanul nagyobb élményt jelent az album első korongja. Ugyanakkor annak zenei anyaga önmagában is figyelmet érdemlő! Valljuk meg, Antonio Caldara nevének említésekor kevés hangzó élményt tud felidézni magában még a történeti zenékkel különböző forrásokból rendszeresen élő zenebarát is. A név, önmagában, ismerős. Habár… Mert általános zenetörténeti (ill. műfajtörténeti) kötetek névmutatójában is csak ritkán találunk rá; inkább életrajzilag részletezően kutatott szerzőkről szóló munkáiban olvashatjuk, röpke felsorolásokban, hivatkozásokban. A „Caldara Bécsben” cím önmagában is arra készteti az érdeklődőt, hogy megpróbáljon „képbe kerülni”. És ettől kezdve immár történeti környezetében elhelyezve hallgatja a kétségkívül gyönyörködtető muzsikát.
Ilyen esetekben mindegyre szembesülünk azzal, hogy a legtöbbet a szerzők/művek újrafelfedezéséért a kiváló előadóművészek tehetik. Mert írhat valaki akár részletezően értékelő dolgozatokat elfeledett nagyságok kompozíciós terméséről, élmény híján abból nem marad meg több az olvasóban (már amennyiben elolvasta…), mint esetleg néhány adat. Ezzel szemben a „hangzó életre kelték” élményközpontú, akár a vállalkozó kedvű előadó maga kutatott fel repertoárbővítő anyagot magamagának, akár zenetörténésszel-kutatóval együttműködve jutott arra az elhatározásra, hogy elfeledett műveket tűz műsorára.
Az album kísérőszövegében a Mazarin-koncertről szólva említés történik André Maugars-ról (a viola da gamba első francia virtuózáról), aki római útját követően nyílt levélben tette közzé tapasztalatait útiélményeiről, összehasonlítva az olasz és a korabeli francia zenét. A felvétel hallgatói számára az a meglátása fontos, hogy a magas szólamokat éneklő férfiak (kasztráltak és kontratenorok) – túl azon, hogy rendkívül alapos képzettséggel rendelkeznek, a legnehezebb szólamokat is első látásra leéneklik – nemcsak énektudásukkal hatnak, hanem azzal, ahogyan a szavak kifejezőerejét megjelenítik, színpadi előadáskor „tartásukkal” és „gesztusaikkal” is.
Ez a zenei képzettségen túli többlet sugárzik Jaroussky előadásából. A kiragadott áriákat oly „életszerűen” adja elő, hogy a hallgatóban fel sem merül, hogy konkrétan-pontosan tudni akarja, miről is énekel. A megzenésítés olyan többlet, ami közvetlenül (mondhatni, „zsigerileg”) hat, a hangszín, a hosszabb-rövidebb frázisok, indulati töltésükkel, s nem utolsó sorban a hangszeregyüttes kísérő harmóniái a megbízható tájékozottság érzetét keltik. A kifejezőerő diadala ez a felvétel!
Nem vitás, napjaink embere hozzászokott, hogy a világhálón tallózva olykor szinkronizálást nélkülözően jut élményekhez – ilyenkor a látványvilág komplexitása tájékoztat. Az operarészleteknél megannyi korábbi opera szituációs élménye is segíthet – ám bármiféle zenei előképzettség nélkül is lebilincselő ez a hallgatnivaló. Persze, sokadik meghallgatásra mind több olasz szót lehet kivenni az énekszólamból, és további támpontot jelent az operák címe – nemritkán olyan témát dolgoz fel, olyan szövegkönyvet zenésít meg (a legnagyobbaktól (Apostolo Zenótól és Pietro Metastasiótól), amelyek történetként (operameseként) ismertek, vagy legalábbis ismerősek.
A Concerto Köln, a csembaló mellől irányító Emmanuelle Haїmmal, méltó partnere Philippe Jarousskynak.
