Mozart-varázs

|

Don Giovanni / Budapesti Fesztiválzenekar, Müpa

Fischer Iván Don Giovanniját annyiban nevezhetjük szcenírozott koncertnek, hogy a legigényesebb hangversenytermi zenélés történik, miközben teljes értékű látványvilágban is részesülünk.

2010-ben maradandó élményként éltük át, ahogyan a rendező Fischer Iván színpaddá lényegítette át a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumát. A Figaro házassága előző évi meglepetéséhez képest újdonságélményt az „élő díszlet” adott, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak alakításában (ez az ötlet idén akkor is meggyőző volt, ha már eleve vártuk…). Fischer Iván Don Giovanniját annyiban nevezhetjük szcenírozott koncertnek, hogy a legigényesebb hangversenytermi zenélés történik, miközben teljes értékű látványvilágban is részesülünk. A produkció, amely időközben világszerte meghódította a mindenkori közönséget, 2017 szeptemberében, három előadás erejéig, részben új szereplőkkel, „hazatért” a Müpába.

Fischer Iván az opera eredeti, prágai verziója mellett kötelezte el magát, és valljuk meg: az elfogulatlan hallgató számára olyannyira lenyűgöző a zenefolyam, hogy egyáltalán nem hiányolja a „kihagyott” (értsd, a későbbi, bécsi verzió számára utólag komponált) áriákat, amelyek napjainkban gyakran szerepelnek a két verzióból „összegyúrt” Don Giovanni-előadásokon, tovább népszerűsítve a folyamatból kiragadott operaslágerek népszerűségét.

A látványvilág varázslatos: a néhány szabályos geometriai elem több-funkciósan működik, az atmoszférateremtés feladatát remekül látja el a színművészeti egyetem kiemelt zenei képzésben részesülő osztálya – gyönyörködtető szobrok-szoborcsoportok, máskor tárgyakat formáznak, s nem utolsó sorban, énekelnek is. A sötét háttér megkönnyíti a jelenetek közötti zökkenőmentes átmenetet, észrevétlenül eltűnhetnek szereplők, mások pedig mindig frappánsan léphetnek elő. Történik mindez úgy, hogy a helyváltoztatás ne fárassza az énekeseket, és mindig egyértelműsítse a közönségnek a helyszíneket.

Aki ilyet lát, szívesen elhatárolódik azoktól a rendezésektől, amelyek többlet-mondanivalók rétegeivel bombázzák a nézőket, avagy olyan eszmei ballasztokkal, amelyek végiggondolása egyben akadályozza a zene hallgatását. Van látványvilág, de olyan, amely önmagáért beszél, tehát nem vonja el a figyelmet a zenéről; egy pillanat alatt felfogjuk a sajátos szituációt is, hogy ezúttal Donna Anna idős apja a botjával hadonászik, és a konfliktusban tevőlegesen közreműködni nem szándékozó Don Giovanni mintegy a szobrok ledöntésével okozza a Kormányzó halálát. És a történet folytatódik…

Fischer Iván a mozarti műalkotás elkötelezettje, minden látványelemet a hangzás szolgálatába állít. Típusok megjelenítőiként elég, ha stilizált gesztusokkal játszanak a szereplők, egy-egy mozdulat, vagy épp annak hiánya közérthető testbeszéd mindenki számára. És ebben a közegben épp a játék által „rétegződnek” a szereplők – elkerülhetetlen persze, hogy Leporello közönségkedvenc legyen, és remekül érvényesíti buffoadottságait Masettóként Matteo Peirone.

Ebben az elképzelésben az is korszerű, hogy nem sugallja a jó és rossz valamiféle kizárólagos szembeállítását. Kis túlzással elmondható, hogy minden szereplő „rólunk szól” (vagy épp megtestesíti azt, hogy milyen szerepet vállalnánk szívesen egy képzeletbeli életben). Nincs „túldimenzionálva” Don Giovanni (egyfajta „olvasata” csupán a Don Juan-típusnak), ugyanakkor épp azáltal, hogy szinte öncélú a „gyűjtőszenvedélye”, elkülönül a saját életük apró-cseprő eseményeit is személyesként megélő környezetétől. És éppen az analizáló „terelgetés” hiánya teszi eszköztelenül is elhihetővé azt a távolságtartást, amelynek eredményeképp Donna Anna és Don Ottavio közös élete a jövő elérhetetlen távolába kerül.

Nézzük Mozart elképzelését, hallgatjuk zenéjét, amely érzelmileg rendkívül árnyaltan kidolgozott tolmácsolásban szól. A Budapesti Fesztiválzenekar minden egyes játékosa aktív résztvevője a színpadi cselekménynek, a hangszeresek a hangjaikkal-dallamaikkal mintegy a láthatatlan bábosok szerepét vállalják, akik mindent elkövetnek, hogy figuráik megteljenek élettel. Annyival könnyebb dolgok van viszont, hogy ezúttal nem bábok, hanem hasonló cél szolgálatába szegődött művészek a partnereik.

A visszatért szerelők közül Kristinn Sigmundsson Kormányzója feledhetetlen, megtanuljuk immár a portugál José Fardítha nevét, aki Leporellóként lopta be magát szívünkbe, és ismerősként üdvözöljük Laura Aikin Donna Annáját (ezúttal senkinek sem juthat eszébe azon csámcsogni, történt-e valami abban a sötét szobában az opera kezdete előtt…). Christopher Maltman rutinos Don Giovanni, ez az egyik legsikeresebb szerepe, és úgy tűnik, ez a „rutinosság” kamatozik a címszereplő egyénített színrevitelében is. A mostani előadás emlékezetes-szép pillanatait köszönhettük a szép Lucy Crowe-nak, akinek Donna Elvirája azt példázta, lehet valaki szép, jó, őszintén odaadó, korántsem biztos, hogy kölcsönös kapcsolatban találja meg boldogságát. Ez a Donna Elvira nem hisztérikus, nem is mániákus, csupán érzelmi odaadásának kiszolgáltatottja, miközben okos, mint a Nap, s mindenkor tisztán lát, kivéve, ha maga is személyesen érintett valamely kapcsolatban. Jeremy Ovenden Don Ottaviójáról nyilvánvaló, hogy nélkülözi azt az érzelmi mélységet, amely hódítóvá tenné – márpedig Donna Anna hódításra vár, sem préda, sem protokolláris „tárgy” nem kíván lenni. Zerlinaként Sylvia Schwartz kevéssé rafinált, ám könnyen befolyásolható – ugyanakkor nyilvánvaló, hogy tisztában van saját élete reális terepével.

A történet ismert – a többféle „végkifejlet”-lehetőség is. Mozarté elhitetően egyértelmű, s miként Don Giovanni nem perzselődik meg egyik kapcsolatában sem, így a közönség is bármiféle személyes viszonyulás (szánalom, részvét, vagy épp elégtételérzet) nélkül veszi tudomásul végzetét. S akkor indokoltan jön a zárójelenet, és azt követően a bizonyosságérzet: ennyi jó – nem kevés! Köszönjük, Fischer Iván!

Rendezte és vezényel: Fischer Iván

CÍMKÉK: