Bel canto – a lélek színpadán

|

Diana Damrau, Donizetti angol királynőiként

Nem túlzás azt állítani, hogy Diana Damrau alakítása „láttató” a CD-korongon.

Gyermekként furcsállva olvastam, hogy Gaetano Donizettit (1797-1848) kortársai rosszmájú-frappánsan „Dozzinetti”-nek, „Tucatkai”-nak tartottak, utalva operáinak elképesztően gazdag termésére (amely művek, természetesen, általában rövid idő alatt készültek, s nem nélkülöztek sematikus mozzanatokat). Az idő szigorúan bánt ezzel az életművel (is), ám a mindmáig életképes, sőt, népszerű művek önmagukban is hosszú utóéletről gondoskodnak szerzőjüknek. De mint annyiszor, az idő-ítéletek korrigálásra szorulnak – és az utókor örömmel korrigál, újra felfedezve méltatlanul elfeledett műveket. És az általuk hozzátett karakterisztikus vonások jótékonyan árnyalják a komponistáról alkotott (közkeletű) képet.

Az Erato felvételén három opera zárófelvonása szerepel: az Anna Bolenáé, amely elsőként szerzett nemzetközi hírnevet Donizettinek, a „kalandos sorsú” Maria Stuardáé, amely 1971-ben került vissza a repertoárba, Montserrat Caballé művészi teljesítménye nyomán, valamint a Roberto Devereux-é, az utolsó operáé, amely még Olaszországban készült, mielőtt Párizsba települt volna a szerző. Megunhatatlan hallgatnivalónak bizonyulnak, sugallva: a zenetörténeti múlt-feltárás során igencsak ideje lenne eljutni a viszonylag közelmúltig, hasznosítva azokat a tapasztalatokat és tanulságokat, amelyeket jelentős előadóművész-egyéniségek kínálnak kiemelkedő teljesítményükkel.

Diana Damrau énekét hallgatva, aligha kárhoztatható az a gyakorlat, amely az énekesek-énekesnők teljesítményéért érdeklődött az operajátszás iránt (tehát, a „hogyan” prioritást élvezett a „mit” szempontjával – olyannyira, hogy a mindenevő habzsolás során még a „hogyanok” összehasonlítása sem tűnt kihívásnak). Más kérdés, hogy az emberábrázolás mélysége iránti igény mindig korfüggő, s ilyen szempontból napjaink hallgatójának hasonlíthatatlanul másutt helyezkedik ez a ingerküszöbe…

Hozzájárul ehhez az is, a zenetörténet századaival „együtt élő” zenebarát számára megannyi – történeti és történetietlen – asszociáció kínálkozik, korábbi zeneirodalom-ismeretéből adódóan. A kitűnő Donizetti-felvétel is a Verdi-operák megannyi dallami, harmóniai fordulatát vagy épp ritmikus fogantatású gesztusát juttathatja eszünkbe. Vélhetőleg ugyanez lezajlott korábban az előadókban is, hiszen az ő interpretációjuk sem „légüres térben”, s nem is kizárólag a kottával való közvetlen kapcsolatból született.

A remek felvétel: kollektív produktum. Eltérően megannyi ária-albumtól, nem pusztán szólista-brillíroztató produkcióról van szó. Antonio Pappano a Santa Cecilia Akadémia ének- és zenekarával már-már színpadot teremtő hangzó környezetet varázsol, a lélek színpadát, ahol a hősnők feltárhatják titkos érzéseiket és indulataikat. Őszintén és közvetlenül, maga-maguknak, vagy partnereiknek – és nem utolsó sorban a közönségnek. Mindenkihez szólnak a megannyi külső-belső konfrontáció által kiváltott döntések, és azok hatása. Dimenziók játéka, ahogyan társadalmi érdekek, a protokoll szempontjai, az emberi egyéni- és magánérdekek ütközéseiből születik valami – nemritkán olyasmi, amit voltaképp senki sem „így” akart, ám ami visszacsinálhatatlan. A történelmi alakok és események nemritkán sajátos nézőpontból kerülnek egy-egy műalkotásba, s voltaképp nem is élvezetes történelemórát várunk az operáktól. Napjaink emberének viszont elementáris szüksége van arra, hogy hús-vér embereknek, ne pedig papírmasé-figuráknak tekinthesse a szereplőket.

Ennek a kritériumnak maximálisan tesz eleget Diana Damrau, jelentős repertoár birtokában, stiláris tapasztalatokkal, kiművelt hang mellett kiművelt szívvel és értelemmel. Nem túlzás azt állítani, hogy alakítása „láttató” a CD-korongon. A zene (a dallamok, a harmóniák, a ritmus) felfokozza a libretto-szövegek érzelmi hatását, és elhihetővé válik, hogy nem ismer nyelvi határokat. Empátiával talán még az olasz nyelv szöveg értése nélkül is pontosan követhető a történések menete (a kísérőfüzet négynyelvű szövegéből semmiképp sem zenehallgatás közben érdemes tájékozódni).

Szokatlan a kedves gesztus, hogy a német énekesnő írásban ad hangot muzsikuspartnerei elismerésének, köszönetképp a légkörében is kellemes, rendkívül eredményes együttműködésért. 2019 nyarán egy héten tartott a munka – a végeredmény hatása pedig: végteleníthető.

CÍMKÉK: