Debussy-Ravel-maraton, vendégekkel

|

11 minikoncert a Müpában

A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar közös rendezvénysorozatának idei kínálatát is nagy érdeklődés kísérte.

Február 3-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben és a Fesztiválszínházban felváltva hallható, megközelítőleg 40-45 perces 11 minikoncerttel párhuzamosan kétfajta további kínálat is várta az érdeklődőket, vetítések az előadóteremben, továbbá fiatalok ingyenes hangversenyei az üvegteremben (ez utóbbi előzetes regisztrációt igényelt). Hogy ez a vasárnap a zenehallgatás napja legyen, a Magyar Rádió hagyományosan élőben sugározta a maraton gerincét képező 11 programot – az élő szünetműsorokat pedig a Müpabeli közönség is hallhatta.

Törlesztés abból az elmaradásból, amelyet már egy évszázada felrótt Kodály a magyar zenei életnek (s amely érdemben azóta sem sokat változott)? Igen is, meg nem is – hiszen a program összeállításánál erőteljesen számításba kellett venni a közönség – elképzelt – érdeklődését. Hiszen korjelenség, hogy mindig „ugyanazt” akarjuk hallani, csak kicsit másképp (nem véletlen, hogy komolyzenei örökzöldek mellett szerzőik hasonló értékű kompozíciói továbbra is ismeretlennek számíthatnak), viszont a ritkaságok, újrafelfedezések iránt is van kereslet. E két tendencia adhatta a vezérfonalat a programok összeállításához.

Amadinda Ütőegyüttes

Remek ötlet volt a nyitókoncertre az idén 35 éve alakított Amadinda Ütőegyüttest meghívni – műsorukon nemcsak a két szerző darabjaiból készített átiratok szerepeltek, hanem eredeti szemelvényekkel felidézték azt a gamelán zenét is, ami oly elementárisan hatott Debussyre (nem is maradt el a viharos tetszésnyilvánítás).  A koncertfolyamot többé-kevésbé végighallgató számára külön örömöt jelentettek a programszerkesztés „belső rímei”, megfelelései. Itt hallhattuk a Lúdanyó meséi közül a Csúnyácska, a pagodák császárnője című tételt – a következő órában pedig a négykezes ciklus egésze szerepelt Bizják Dóra és Zentai Károly előadásában a Fesztiválszínház gyerekeknek szánt koncertjén, ennek műsorvezetője Lakatos György volt, aki Tenki Dalma, a Miskolci Nemzeti Színház tagja társaságában varázsolta színpaddá a pódiumot, a nézőtérről felhívott gyerekekkel. Ez az interaktív játék viszont elterelte a figyelmet a műegészről – de ezúttal nem is az lett volna az elsődleges cél.

Az egyébként sajnálatosan kis számban megjelent szakmai érdeklődő is élvezettel hallgathatta a zenekari produkciókat. Debussy-programmal jelentkezett a MÁV Szimfonikus Zenekar (Ács Ákossal az I. rapszódia klarinétra és zenekarra, majd A tenger), Csaba Péter irányításával hangszínvarázzsal kápráztatva el a közönséget. A Budafoki Dohnányi Zenekar (az Egy faun délutánja és a Noktürnök sorozata szólóállásait remekül oldották meg a játékosok, csak sajnos a harmadik noktürn női karának ügyetlen elrendezése – a földszinti nézőtér két oldalán – érthetően problémákat okozott; Hollerung Gábor minden igyekezetével sem tudott intenzív kapcsolatot tartani a Pro Musica Leánykarral, amelynek énekesei ezúttal nem bizonyultak empatikus partnernek), valamint a Concerto Budapest (Keller András vezényletével két átirattal kezdtek, majd a fiatal Berecz Mihály virtuóz szólójával a Fantázia zongorára és zenekarra című, mindmáig ritkán hallható műve csendült fel).

Pannon Filharmonikusok

Népszerű Ravel-kompozíciók szerepeltek a Pannon Filharmonikusok műsorán (Balog József szólójával a bal kézre komponált Zongoraverseny, valamint a Daphnis és Chloé 2. szvit; Vass András vezényletével) és a hagyományosan a Budapesti Fesztiválzenekarnak fenntartott záróesten (a La Valse és a Bolero – ez utóbbi, meglepetésként, táncosok közreműködésével, majd Fischer Iván bekonferálta a ráadást: Debussy hangszerelésében Satie Gymnopediáját).

A – jegyvásárlás tanúsága szerint – legnagyobb érdeklődés Kelemen Barnabás játéka iránt mutatkozott, aki José Gallardóval mindkét szerzőtől játszott egy-egy szonátát (Raveltől a 2., G-dúrt). Beugróként került a programba Palojtay János, aki Debussy-programjának érzékeny-szép tolmácsolásával (Képek 1. kötet, Gyermekkuckó, valamint az Amadinda által átiratban megszólaltatott Tánc) lenyűgözte hallgatóságát. Nagyon is helyénvaló volt kedves gesztusa, mellyel Debussy cím nélküli miniatűrjét is eljátszotta. A két szerző kamarazenéjéből csendült fel három darab a Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusainak tolmácsolásában, emlékezetes zenei élményt okozva (Debussy: Szonáta fuvolára, brácsára és hárfára, Ravel: Bevezetés és allegro, Debussy: G-dúr zongoratrió).

Fischer Iván

A címben bekonferált „vendégek” Chloé Briot dalestjén kaptak helyet, aki Vincent Balse nívós kíséretével Debussy- és Ravel-dalokat követően a francia dal mesterei közül ízelítőt adott Fauré, Poulenc és Saint-Saëns műveiből is. Nem igazán tűnik indokoltnak ez a „színesítés”, amikor lett volna bőségesen énekelnivaló Debussy és Ravel oeuvre-jéből is. Ráadásul a mezzoszoprán számára érezhetően nem jelentett csillagórát ez a szereplési lehetőség – anyanyelvén kottából énekelte a műsorát, részben talán ezzel is menthető, hogy interpretációja nem volt átütő erejű).

A maratonok sorában ez a második „társbérleti” jellegű, amikor is két szerzőre irányítják az érdeklődés reflektorfényét (elődje a Schumann-Mendelssohn-páros). Olyan szempontból mindenképp hasznos, hogy mindegyikük rajongói lehetőséget kapnak a másik alaposabb megismerésére – de ami stiláris különbözőségüket illeti, következtetések levonásához egyértelműen kevés volt ez a 11. találkozás. Annál is inkább, mivel az átiratok/hangszerelések csupán másodlagos anyagot kínáltak ehhez. A szerzők hangszínfantáziájához, különleges színek-tónusok iránti fogékonyságukhoz nem férhet kétség; erről valamennyi előadó gondoskodott. Készséggel megértjük, hogy bármennyire nem örültek neki, már életükben impresszionistaként tartották őket számon – és azt is, hogy az utókor sem módosítja ezt a besorolást.

CÍMKÉK: