Così fan

|

Salzburg, 2020

Nem kis bátor elkötelezettség kellett, hogy a világelső fesztivál vezetőségét a pandémia se tántorítsa el a centenáriumi évben a rendezvénysorozat meghirdetésétől.

Akkor is, ha rövidebb időtartam alatt, kevesebb helyszínen, kisebb kínálattal. Az eredetileg tervezett programhoz képest újdonságként került színre Mozart Così fan tuttéjának egyrészessé rövidített verziója.

Egykor a fesztiválok lényegi szempontja volt a „csak itt, csak most”, s az is hozzájárult ahhoz, hogy a legrangosabbak afféle zarándokhelyekké váltak. Különlegességek – kiválasztottaknak. Idős művészek még napjainkban is visszaidézik azt a sajátos atmoszférát, amely immár csak az ő emlékezetükben él.

Korántsem csupán financiális szempontok tették szükségessé a „nyitást”, részben fokozatosan, szinte észrevétlenül, részben pedig – jelentős művészegyéniségek kísérletező- illetve vállalkozókedvét sem nélkülözve – drasztikus hirtelenséggel. És mindeközben nem lebecsülendő a média szerepe sem! A reálisan és virtuálisan bejárható táguló világ új kihívásokat teremtett, egyszersmind új lehetőségeket (például koprodukciók lehetőségét), amelyek további színfoltokkal gazdagították a kínálatot. Ráadásul ily módon a továbbra is a sajátos vonzerőt jelentő „fesztiválprodukció”-specialitások koránt-sincsenek tiszavirág-életre ítélve, továbbélésük térben más helyszíneken csakúgy biztosított, mint időben a felvételek által.

A „salzburgi verzió” szinte műfaj-specifikummá lett az idők folyamán (például Puccini befejezetlenül maradt Turandotjának új zenei lezárására Luciano Berio kapott felkérést, de minden bizonnyal még jelentősebb a közelmúlt különlegessége, az eredeti stuttgarti verzió figyelembevételével színrevitt Richard Strauss-remek, az Ariadné Naxos szigetén). A 2020-as „újdonság” megszületése elsődlegesen a pandémiának „köszönhető”. A programok redukálása legintenzívebben az opera-kínálatot érintette. Richard Strauss Elektrája egyedül képviselte volna a műfajt, ha az egyfelvonásoshoz – hogy a centenáriumi évben se kelljen nélkülözniük a Mozart-rajongó elszántaknak kedvencük színpadi zenéjét – a csökkentésnek áldozatul esett műsorokhoz meghívott, s a közreműködést lelkesen vállaló művészekből nem alakult volna új új stáb, melynek köszönhetően létrejöhetett egy „meghúzott”, szünet nélkül, egy részben színrevitt Così fan tutte produkció. Három előadásából készült a DVD.

Mint kísérőszövegében a Salzburgi Ünnepi Játékok intendánsa írta, „fénysebességgel” jött az ötlet és valósult meg a produkció. Hogy kevesebb próba állt rendelkezésre, azt aligha lehet érzékelni. Az új verziót a rendező Christof Loy és a dirigens Joana Mallwitz jegyzi. Ezúttal a rendezői koncepciónak köszönhető elsősorban, hogy kerek egészként elfogadható előadás állt össze, anélkül, hogy valamiféle „keresztmetszet”-érzetünk támadna. Persze, korábbi műismeret (és élmény-tár) ismeretében érződ(het)nek (zenei) hiányok – viszont a rövidített verzió nemcsak üde és energikus, hanem mindeközben elgondolkodni valókat is kínál, mivel a hat szereplő énekes-színészi alakításában korántsem bevett típus-figurák lépnek színre.

A legtöbb előadó szakmai életében otthonos (ha nem is repertoárdarab) a Così – enélkül aligha születhetett volna egyöntetűen sikeres fogadtatású produkció (bár az is tény, hogy a sajátos körülmények között nyilvánvalóan háttérbe szorult a kritikus attitűd). Christofer Loy-nak már első, 2008-as frankfurti Così-rendezése díjat kapott; vele hatodszor dolgozott most együtt Johannes Martin Kränzle, aki ezúttal harmadik rendezésben alakította Don Alfonsót (korábban énekelte Guglielmo szerepét is). André Schuen pedig korábban nem kisebb muzsikus-egyéniség irányításával vett részt Mozart mindhárom Da Ponte-operájában, mint Nikolaus Harnoncourt. Guglielmo hatodik éve tartozik legfőbb szerepei közé. Ugyanannyi ideje lépett először színpadra Dorabellaként Marianne Crebassa, aki – Schuenhez hasonlóan – jelentős salzburgi múlttal rendelkezik. Fiordiligi szerepében ezúttal debütálta francia-dán Elsa Dreisig. A főként Les Arts Florissants énekeseként kedvelt Lea Desandre (Despina) és az ukrán-orosz Bogdan Volkov (Ferrando) volt a két legfiatalabb szólista.

Remekül érvényesült Loy minimalista koncepciója a Grosses Festspielhaus széles színpadán. A domináló fehér környezetben az egyetlen „természeti” nyitás kiemelt jelentőséget kapott. A tágas térben bőségesen volt lehetőségük a szereplőknek kifejező mozgással levezetni indulataikat, miközben a néző időnként elgondolkodhatott azon, hogy mennyiben változtatja meg az egyes szereplők egyéniségét, ha – mindenkor aktívnak tekintve a teljes színpadot – nemcsak tudomásuk van bizonyos mozzanatokról, hanem távoli-passzív szemlélőként meg is élik azokat.

Mondhatni, mélylélektani többletet kínál Loy rendezése, amelyet a szereplők valamennyien magukévá tettek, és énekükkel-játékukkal kifejezésre is juttattak. A hagyományos színrevitelekhez képest leginkább Don Alfonso alakja eltérő. Nem cinikus, nem nőgyűlölő, nyilatkozatában Kränzle hangsúlyozta is, hogy tudatosan kereste e figurában „az embert”, aki idősebb barátként, miközben az élet bonyolultságára kívánta ráébreszteni fiatal barátait, mintha (későbbi) csalódásoktól  akarta volna megmenteni őket… És a „játék” folyamán mintha megbánta volna, hogy ebben túl messzire ment el…

Kérdéseket persze lehet feltenni, akár kötözködőseket is – de kár rá az idő, hiszen a produkció kínál elég „feldolgoznivalót”, túl azon, hogy gyönyörködtet. A Bécsi Filharmonikusok számára aligha az lehetett szokatlan a dirigensben, hogy nő (elsőként operaelőadás dirigenseként az Ünnepi Játékok történetében), hanem az, hogy a Nürnbergi Operaház zeneigazgatója mintha nem érzékelte volna, milyen kivételes (a Mozart-operákat is repertoár-szinten ismerő) együttes élén áll, lelkesítő vendégkarmesteri attitűdjével többet koreografált, mint hangzást-befolyásoló mozdulatokkal keresett volna kapcsolatot a muzsikusokkal.

Nagy hangok, szép hangok daloltak igaz/valós/őszinte érzésekről, kifejezésre juttatva érzelmi válságaikat, és néha megállítva az időt. Méltán szólt sok ária után a spontán tetszésnyilvánító taps.

A három előadás közönségének élmény-konzerváló hatású lehet a DVD, a remek látványvilággal mindenkinek juthat olyan többlet-mozzanat, amelyet élőben nem vett észre. Az előadást a média jóvoltából megismerők számára az újrahallgathatóság jelenti a korong értékét, míg a potenciális vásárlóközönség na gyrészének egyúttal kordokumentumként is szolgál; az elhivatott művészek diadalaként Salzburgból.

CÍMKÉK: